Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-02-01 / 2. szám

mi szabadságunkon az övék is áll. És Marx Károly is azért figyelte olyan feszülten a magyar forradalom minden eseményét, mert ő már akkor nagyon jól tudta, mennyire közös ügye az emberiségnek minden a szabadságért folyó küzdelem.

Marx már figyelt minket, de mi őt még nem. A kommunistákról tudtak már valamit 48-as eleink, annyit legalább is, hogy Petőfit mint kommunistát ebrudalhassák ki Szabadszállásról, a kiskunsági követválasztáskor. De mégse lehetett valami sok, mert ebben az időben még maguk a kommunisták se sokat tudtak a kommunizmusról.

Azaz, hogy most kezdtek többet is tudni. Sokkal többet. Olyan sokat, hogy az elég volt egy félvilág szervezett prole tárharcának a megindítására. S mindezt egy vékony kis füzet, a Marx és Engels írta „Kommunista Kiáltvány“ tanította meg nekik. A két francia forradalom már csak elég nagy eseménye volt 48-nak. A mi szabadságharcunk se sokkal kisebb. De a világtörténelem útja mégiscsak attól kanyarodott a legnagyobbat, hogy 1848 február 15-én ez a kis füzet megjelent Londonban.

Tudományos igazságokat sokan hirdettek abban a korban. De vagy a régi tételeken rágódtak a tudós professzorok, mint ökör a szalmán vagy elszakadtak ettől a „profán“ földi világtól s éteri, örök! igazságokat hirdettek. Kevesen voltak csak, akik az éppen akkori, valóságos világ rejtett törvényeit kutatták s ha megtalálták, úgy mondták el, hogy mindenki megértse.

Marx ezt tette. Forrófejű forradalmároknak, hajnaltól estéiig gürcölő, törődött munkásoknak, asztalosoknak és szabósegédeknek magyarázta el, amikre rájött. A XIX. század legnagyobb tudományos igazságait. „Hogy kerül a csizma az asztalra?“, „Suszter, ne tovább a kaptafánál!“ — a máig fennmaradt úri gőg ilyen elveket hirdetett. Marx és Engels tanítását viszont a csizmások és bakancsosok értették meg leghamarabb és suszterek lettek tőle ezrek sorsáért küzdő kitanult harcosok. Nem is utált Marx semmitse annyira, mint mikor altruista kispolgárok akartak a prolik helyett és az ő javukra szocialisták lenni. Védték a lovakat a részeg kocsisoktól és a prolikat a pénzsóvár gyárosoktól. De remegve gondoltak egy proletárforradalomra, mikor ez a jámbor, igába fogott nép megindul majd és sajátmaga lesz sorsának az ura. „Legyetek csak nyugton, állataink, majd mi segítünk rajtatok“ — csitítgatták a prolikat a melegszívű kispolgárok. „Emberek vagytok — mondták Marx és Engels — sőt tőletek függ az egész világ, minden ember sorsa. Ha ezt az utolsó harcot végigharcoljátok: nem lesznek többet elnyomók és elnyomottak, élősködők és kisemmizettek. Megszűnik a megrövidítettek örök harca is a megrövidítők ellen, pedig ez a harc ősidők óta folyik szakadatlan s ebből állt az emberi történelem.“

Hol itt a tudomány? — kérdezhetné most valaki. Hiszen Morus Tamás is csinos kis szigetet képzelt el a maga „Utópiá“-jában, hol boldog és szabad emberek töltik háborítatlan földi üdvösségüket. Fourier is kisütötte a maga „Falanszter“ nevű csodapalotáját, amiben úgy gyűlik az emberek munkája nyomán az áldás, mint köpűben a méz — s herék sincsenek, akik felfalják a közös keresetet. De ábrándokból, álmokból és mesékből — sohase lesz valóság.

70