Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-10-01 / 10. szám

A CSODÁLATOS FILM

Bizonyára sokan emlékeznék még rá: mikor az első háború után a film technikája rohamos fejlődésnek indult és különösen, mikor a hangos-film problémáját is megoldották, nem egy nyilatkozat hangzott er arról, hogy meg vannak számlálva a színházak napjai, A tömegek új szórakozása — mondották — a mozi lesz, a színházak elvesztik közönségük nagy részét és kénytelenek lesznek egymás után becsukni kapuikát. Tényleg, több színházat átalakítottak akkoriban mozivá. Ügy látszott, hogy a modern technika nagyszerű találmánya, a hangos film diadala a többezeréves színházi kultúra végét jelenti. Színházba legfeljebb az a vékony „elit" fog még járni, aki „irodalmi műveltséghez“ ragaszkodik és ezért továbbra is látni akarja Shakespeare, Moliére vagy Ibsen drámáit.

Azóta azonban a mozivá alakított színházak közül is nem egyet visszaadtak eredeti rendeltetésének és világszerte tanúi lehetünk annak, hogy ahol a kulturális élet emelkedő tendenciát mutat, ott a színházi kultúra is éppenúgg újjá éled, mint ahogy közben természetesen fejlődik a filmgyártás, technikai és művészeti szempontból egyaránt. Nem kell messzire menjünk, mindjárt megállapíthatjuk, hogy Magyarországon eddig példátlan színházi kultúra van kibontakozóban. A klasszikus dráma egyedüli istápolója Magyarországon a múltban a Nemzeti Színház volt, hivatalból és kizárólag az állami szubvenció jóvoltából, a költségvetés terhére. Mert ha a közönségnek nem is- nagyon kellenek a klasszikusok, egy „kuitúrállamban“ azért'csak kell lenni ilyen színháznak is: ‘ezzel a „kultúrpolitikai“ indokolással tartották az ország első színházának műsorán igen nagy ráfizetéssel a drámai irodalom klasszikus alkotásait. Ma viszont „Az ember tragédiája“, „Bánk Bán“, „Csongor és Tünde“, valamint a világirodalom nagy drámái, eddig elképzelhetetlen sorozatokban váltják egymást a Nemzeti Színház játékrendjén, állandóan telt házat vonzanak és gyakran nagyobb kasszasikert jelentenek, mint a legdivatosabb nagymezőutcai operett. S a Nemzeti Színház mellett mind nagyobb helyet foglalnak el a klasszikus, valamint az irodalmi értéket képviselő modern szerzők darabjai a többi pesti színházak műsorán is és meg van rá a remény, hogy fokozatosan erre az útra térnek most már vidéki színtársulataink is. Nemcsak a nívójutalom és az illetékes művészetpolitikai tényezők nevelőmunkája fogja őket erre felé vinni, hanem elsősorban az, hogy vidéken is kialakul az az új színházi közönség, /melynek kialakulása Budapesten elsősorban telte lehetővé az előbbiekben jelzett fordulatot, színházi kultúránk egyelőre •felmérhetetlen perspektívák felé tartó fellendülését.

Mondhatná azonban valaki, hogy igen, ez így van nálunk és nálunk ez érthető is, mert a politikai és társadalmi változás lehetővé tette nagyobb tömegek kulturális és szórakozási igényének érvényesülését, filmgyártásunk viszont már csak technikai okokból is még a kezdet kezdetén áll. S mivel az idegennyelvű, importált filmek, bármilyen nagy közönséget vonzanak is esetenként, bizonyos fokig mégis csak idegenek maradnak a magyar közönségtől, természetes hát, hogy egyelőre csak a színházi kultúra fejlődése elégítheti ki az új kulturális és szórakozási igényeket. De ez csak addig tart, míg komoly magyar filmgyártás nem lesz. Amint kellő számú és jóminőségű magyar film áll majd rendelkezésre, mégis csak befellegzik majd a színházaknak. Ezzel az érveléssel szemben azonban elég felidéznünk a Szovjetunió színházi és filmkultúrájának most már negyedszázad óta tartó párhuzamos fejlődését, hogy mindenki 1 láthassa a fenti aggodalom alaptalan voltát. A szovjet filmek minden igényt kielégítenek, kellő számú

624