Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

néhez. Talán úgy jár, mint egy sokat négykezesező ismerősöm járt: egyszer bevallotta nekem, hogy bizony neki sokkal jobban tetszenek Beethoven szimfóniái négykézre, mint zenekari előadásban:

Nagy hátránya volna a rádió és grámmofon elterjedésének akkor, ha az embereket a saját maguk végezte zenélésről leszoktatja, ahelyett, hogy zenélési kedvet ébresszen bennök. Akik azt mondják: „minek fáradjak én zenetanulással, mikor itt vannak a gépeim, amelyek nekem bármikor és bárminemű zenével szolgálnak“, azokra határozottan káros a rádió. Azok nem tudják, mennyire máskép hat a zene olyasvalakire, aki bármilyen gyárióan is bár, de saját maga is tud valamicskét zenélni, aki annyira amennyire, de saját maga is ismeri a kólákat. Éppúgy mondhatná valaki: minek tanuljak olvasni, mikor a rádióban úgyis meghallom a napi eseményeket!

Azok számára, akik hangversenyek rendes látogatói, akik nem mondanak le a maguk végezte zenélésről, akik tudatában vannak a rádióközvetítések fogyatékosságának és azt esetleg a közvetített művek kótából történő egyidejű olvasásával ellensúlyozzák, azok számára nagyon tanulságos lehet a rádió, mert egyébként számukra elérhetetlen helyekről jövő közvetítésekről is valamelyes képet ad nekik, De a nagy tömegekre gyakorolt hatás üdvös voltában, főleg egyelőre, nem nagyon bízom.“

*

A következő idézet — legalább is haladóbb köreinkben — már nem ennyire aktuális. Nagy zeneszerzőink negyvenéves erőfeszítése árán ma már különbséget tudunk tenni az úgynevezett „cigányzene“ és a valódi népzene között. Ennek ellenére továbbra is tanulságos számunkra az úttörők ítélete erről a kérdésről. Különösen arra érdemes felfigyelnünk, hogy Bartók nem ellensége a népies magyar műzenének, hanem mindössze arróx van szó, hogy azt értékben és" használatban a maga helyére kívánja állítani.

„Egyébként a cigányzene szó helytelen használata még a kisebb baj. A nagyobb az, hogy hivatalos zenei és nem zenei köreink nagyrésze úton-útfélen, itthon és külföldön az úgynevezett cigányzenének olyan művészi jelentőséget tulajdonít, ami azt egyáltalában nem illeti meg. Az ítélkezni képtelen nagy tömeg pedig százszorosán visszhangozza ezt a hivatalos véleményt.

Ezzel szemben az igazság ez:

Az a zene, amit a városi cigányzenekarok ma pénzért játszanak, nem más, mint újabb magyar népies műzene. Ennek az újabb magyar népies műzenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabb rendű zenei igényeket elégítsen ki. Vagyis ugyanaz, ami a nyugateurópai országokban a kupiék, opereltslágerek, másszóvai a srainli és hasonló zenekarok repertoárjának szerepe. Hogy a magyar népies műzene (helytelenül „cigányzene“) sokkal értékesebb, mint az előbb felsorolt külföldi söpredékzene, azt örömmel szögezzük le. De, hogy többnek tekintse bárki is, mint úgynevezett „könnyű“ zenének, fontosabbnak, mint olyan alsóbbrendű zenének, amelynek hivatása a rosszízlésű és sablónszerető tömeget szórakoztatni: ez ellen ünnepélyesen tiltakoznunk kell. Lehet, hogy a régi jó időkben, 100—150 évvel ezelőtt, értékesebb volt a városi cigányzenekarok repertoárja; erre vonatkozó semmiféle kézzelfogható adatunk, sajnos, nincs. De hogy mai repertoárjuk, a mai magyar népies műzene, csiakis könnyű fajsúlyú zenének minősíthető, ahhoz kétség sem férhet.

Nagyon örvendetes dolog, hogy nálunk a „könnyű“ zenét legnagyobbrészt a magyar népies műzene, ez a magyar specialitás szolgáltatja. Távol is áll tőlünk, hogy ennek a tömegcikknek felszolgálóira, a cigányzenészekre pereat-ot kiáltsunk. Sőt, ellenkezőleg, azt kívánjuk, tartsák meg még jó sokáig helyüket minden jazz-sramIi(-oslrom ellenében; azt kívánjuk, tartsák meg régi repertoárjukat minél régiesebb színezetben és ne keverjenek belé valcert, kupiét, jazzt, miegymást! Azt viszont nem kívánjuk — mert teljesen hiába kívánnék, bármeny-535