Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-07-01 / 7. szám
ezt a jelképes történetet, ennek a szakadék szélén álló és ott is magatehetetlen osztálynak életét, azt a feszüli, elviselhetetlen atmoszférát, ami agyon kínozza őket, anélkül, hogy tudnák tulajdonképpen honnan az elviselhetetlen szenvedés, mi a bajuk tulajdonkép. Egyéni tragédiák zajlanak előttünk, annyira egyéniek, hogy az alakok sokszor szinte mónológszerűen mondogatják a maguk mondókáját, panaszolják fájdalmaikat, egymás mellett ugyan és egymásnak szánva. de mégsem egymásnak, mert valamennyiek képtelen a másikra figyelni, csak a magáéval van elfoglalva. Ezekből az egyéni tragédiákból mégis egy társadalom képe bontakozik ki előliünk. Képe és nem is tragédiája igazán, hiszen nagyon is méltó büntetés ér itt mindenkit, csak az teszi szánalomra méltóvá Őket, hogy: emberek és lám mégsem tudják felfogni a baji, hogy értelmesen segíthetnének magukon és egymáson is talán. Az az utolérhetetlen Csehov darabjaiban, ahogy ezekből az egyéni sorsokból, ezeknek az összképéből bontakoztatja ki a birtokos osztály tragédiáját, anélkül, hogy a színpadra nem illő elméleti megállapításokat vagy szónoki frázisokat kellene alakjai szájába adjon. Ez a művészet persze nagyobb feladat elé állítja a rendezőt és a színészeket: nekik kell kihozniok a maguk művészi munkájával a darabból, ami kimondatlanul, csak művészi ábrázolással visszaadhatóan benne van. Gellért Endre és a Nemzeti Színháznak a Madách Színházban vendégszereplő együttese látta ezt a feladatot és ha egyes alakítások, egyes jelenelek helyességéhez hozzá lehet is szólni, az együttes híven visszaadta Csehov mondanivalóját. Maradandó színházi emlékeink közé tartozik a harmadik felvonás házibálja: ritkán sikerül színészeknek ilyen igazán megrázóan megteremteni a színpadon a drámai feszültséget Az egyes szereplők közül Peti Sándor emelkedett ki megint, az egykori jobbágygyerekből házibútorrá öregedett szenilis komornyik szerepében. Victor János KÉPZŐMŰVÉSZÉT Egy nagy építészeti kiállítással kell kezdenünk a beszámolót. Az Üj Építészek Köre és az Építéstudományi Központ közös kiállítást rendeztek a NEMZETI SZALONBAN „Az Űj Csepel“ címmel. Újjáépítés (eltekintve jelképes jelentésétől) 'nemcsak azt jelenti, hogy a megsérült épületeket helyreállítják, hanem a mostani szakaszában már főként azt, hogy újat építünk. Miért éppen Csepelt választották ki építészeink, hogy szebbnél-szebb tervekkel árasszák el“? Mert ebben a fontos ipari városban még mindig rendetlenül összezsúfolt viskókban laknak munkáscsaládok tízezrei. A középületek legnagyobb része is kivénhedí már, az újabbakat sem korszerűen építettéit, csak éppen összetákolták modern stílusban. Csepel mai állapota sürgeti az alapos, rendszeres, évtizedekre előretekintő rendezést és rengeteg lakás, középület megépítését. Ezen a kiállításon pontos tervet láttunk a girbe-gurba uccabálózat rendezésére, természetes városközpont kialakítására, iskolák, városháza, rendőrség, kórházak, üzleti negyed felépítésére. A lakásépítés tekintetében nemcsak egyetlen megoldást mutattak be, hanem egymás mellett az összes lehetséges formáját a modern, egészséges munkáslakásnak. Ahol legnagyobb a terület, ott kertes munkáslakásokat lehet építeni. De természetesen nem olyan szabad Ízléstelenséggel, mint most Budapest egyes elővárosaiban, hanem egységes stíluson belül változatos megoldású házakat. Kisebb, de még mindig kertes jellegű helyre sorházak illenek, mert itt közvetlen egymás mellett élnek ugyan a családok, de kertecskéjüket kedvük szerint gondozhatják. Többemeletes, nagy tömegű házkolosszusokat csak akkor érdemes építeni, ha egymástól elég levegő és üde park választja el őket, mert különben nem jelentenének fejlődést az egészségtelen bérkaszárnyáktól. Legalkalmasabbnak látszik az úgynevezett pontház, amely akár tizenöt emelettel rúgta! az ég felé, egy lépcsőház körül elhelyezett lakásokkal. Érdekes új formája lesz a lakóházaknak a közös ebédlővel, társalgótermekkel, konyhával és napközi otthonnal berendezett társasház. 431
