Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-07-01 / 7. szám

„Vesztett háború után vagyunk, szörnyű helyzetben élünk, soha még a magyarság ilyen mélyre nem süllyedt. Bűneink miatt sújt az ég bennünket, átok alatt nyögünk, az ítélet ostora szánt végig sokat sanyargatott hátunkon.“ Ezt hallották környezetüktől eddig örökösen. Még a templomban is hozzáénekeltetik velük a Himnusz első verséhez az utolsót: Szánd meg Isten a magyart, Kit vészek hányának, Nyújts feléje védőkart Tengerén kínjának... Önkönytelenül a kínok tengerét fantáziálják maguk köré. Igen, igen. Ha halott van a háznál, nem illik nevetgélnie annak sem, akinek történetesen jókedve támadt. Hát most aztán itt van egy hivatalból elszontyolított és alaposan el is szontyoiodott egész tábor.

Mikszáth híres megállapítása vágódik eszembe. „Abba a korba kerültem, mikor az ember toalett gondjait már nem a szabóval beszéli meg, hanem az orvossal. Mondja, doktor úr, érdemes még nekem egy rend új ruhát csináltatnom?“ A megijedt ember hangulata kérdezteti ezt. A pánikhangulat. Most már végre tisztában vagyok a tábor népével. Pánikban élnek, a pánik legprimitívebb formájú tartja őket lenyomva és kedvetlenségben: a népmeséi formájú pánik. A félvilágot rémületbe káráló kis jérce a maga buta riadójával: Égszakadás, földindulás, A fejemen egy koppanás, Szaladj le is, pajtás. Talán már ki se lehetne deríteni, kinek! a fejére pottyant az az egy szem eper, ami a kavarodást ős-ok gyanánt előidézte.

A pánik nem életérzésbeli negatívum, hanem kedélyéletbeli. így szelhetném legjobban megjelölni, mert így legpontosabb a jelölés: formai jellegű negatívum, maga a formátlanság. Pánik-hangulatban botlik meg legkönnyebben a saját lábában az ember s vágódik el éppen attól, aminek a segítségével előbbre juthatna. Röviden: pánik-hangulatban találják a kétségbeesetten káráló mesebeli jércék a világ legbékésebb és legtermészetesebb jelenségét, azt t. L, hogy potyog a fáról az érett eper, a legsajátosabbnak és legszörnyűségesebbnek. Amorfnak azt, ami tökéletes forma: az eperszem földrekívánkozását égszakadásnak és földinduláshak. A rend egyhangúságát változatossággal oszlató harmonikus lélek hirtelen elszomorodása a pánik, akkor áll elő, mikor túlsók kezd lenni a változatosság számára s keadi hiába keresni a rendet.

S egy bolond százat csinál. A pánik ragadós. Az eszeveszett jércék szűnni nem akaró kárálása eleinte csak idegesítőleg hat, de aztán másokat is megbolondít s mire észbekaphatnának, legalább a józanabbak, már egész tömeg rohan és trappol kifelé a világból, mert apránkint az lett a meggyőződésök, még azoknak is, akiknek a fejére eperszem sem esett, hogy itt a világ vége. Égszakadás, földindulás: hát szala'dnak, hiszen pajtások. A legjobb neve mégiscsak ez a pániknak: negatív közvélemény.

386