Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-01-01 / 1. szám

sikeredett sókocka szabályos és hibátlan hexaéder formájúra. Hogyne kellene tehát jókedvünkben harsányat kiáltanunk annak örömére, ha egy megközelítően sikerült példányra bukkantunk, mindegy mire, akár kockára, akár iskolásdira. Igazán úgy jártam, mint a Münchhausen kürtje: utólagosan harsognak kifele belőlem annakidején belémrekedt melódiái holmi lelkes dicsérő ének dithirambikus periódusainak."

Megmondom őszintén azt is: mitől engedtek ki a megfagyott hangok. Időrendben először — már a könyv olvasása közben — roppant megnyugvás békéje költözött belém. Fiatalkoromban én is megéltem a magam pedagógiai époszát, meg is írtam belőle egy énekrevalót, A csúcsai front a címe. Szívszakadva vártam valami válaszfélére embertársaim tömegéből, ami bebizonyítaná valahogy nekem, izgatott és rettegő, mindenek felett pedig egyedül lévő és egyedüllétében magát félig-meddig bolondnak tartó egyik embernek: hogy van még egy valaki (záloga sok-sok másvalakiknek), aki a dolgokat vagy maga is olyanformán látja, mint ő, vagy legalább is elhiszi neki, hogy olyanok, amilyenekül láttatni próbálta vele. Késett ez a válasz, már azt gondoltam, el is marad végérvényesen, már-már kezdtem belenyugodni, hogy furcsa Istenbogara voltam, vagyok és maradok, hapax legemononja a jó Atya-rótta meséskönyv egy bizarr lapjának az én tanári sorsom, mikor egyszeresük megszólal valaki, a világ egy másik szegletéből s beszámol róla, hogy ugyanazokban az esztepidökben, amelyekben a csúcsaink meg én éltük a magunk különös életét, a gorkijisták meg Makarenko — mutatis mutandis, Me lényegében — ugyanazt a csudálatos életet élték. Hogyne bömbölne most belőlem dithirambus, ó embertársaim, hiszen Makarenkonak hiszem el «először, hogy nem vagyok bolond, közben, akár hiteljetek meg rá, róla meg én bizonyítom, hogy nem az, ember, normális ember, akárcsak én.

Akármilyen melegítő édes érzés, addig társtalanul élt embernek társra lelni az embertelenségben," akármilyen tartózkodó lényekké nevelt bennünket az élet, már csak azért sem rikkantanék el magunkat még így lsem, hogy meg ne riasszuk még jobban a többi embert, akik már eddig is váltig riadoztak tőlünk, a szokatlanoktól, elütőktől és hihetetlen dolgokat mesélőktől. De ehhez az alapvető megrendüléshez újabb különösségek is járullak, amelyek azután együttes erővel kihoztak — engem legalább — a sodromból végkép. Nehány héltel ezelőtt doktoráltattam Debrecenben a hajduhadházi gyermekváros igazgatóját, Ádám Zsigmond urat. Egy másik gyermekváros, Gaudipolis nevű, a budai hegyek közül régóta küldözgeti magáról hírtadni vágyó fényjeleit felém, de megint csak mostanában ért közülök telitalálat, rendes nyomtatott újságjuk két száma formájában. Legújabb élményem alig másfél napos: végignéztem a

2