Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-04-01 / 4. szám
utolsó apró morzsáját is. És most nyugodt. Háza van, csinos felesége, két gyereke és megvan a reménye arra, hogy a vitézi szék még ebben az évben tagjai közé veszi. Mégpedig az „ozorai“ előnévvel. „Vitéz ozorai Kovács József“ — hümmögi magában, s előre látja a kapun a büszke fölírást. Csupa nagy, vastag betűvel. A reggeli lapok ugyanaznap egy képet közölnek. Aki fölismeri, jelentkezzék azonnal, hazafias kötelesség... az állam érdeke... rendkívül fontos — futnak Kovács József szemébe a szavak, de ő csak az arcot látja, szeme kimered, őmaga szinte megremeg belé. Ö az — villan belé — ő, egészen biztosan Eszterág Pali, a sógora, akit 1920-ban halálraítéltek, mert a kommunisták közé állt, akiről azóta alig kapott hírt. Kapkod az asztal széle után, aztán rádöbben a maga vitézi igényeire, talán már tudják is róla a rokonságot, figyeli a rendőrség, úristen, mi lesz! És Kovács József jelenti, hogy a névtelen fiatalember a sógora, Eszterág Pálnak hívják. Persze, nem lehet így, kemény és érzéketlen szavakkal elmondani azt. hogy mi történik meg s végeredményben nem is nagyon fontos. A „Vitézek és hősök“ problémája a fölszabadulás utáni magyar dráma nagy problémája: lehet-e művészi távlatból s mégis élő emlékként szemlélnünk a közelmúltat, anélkül, hogy akár elvontakká, akár harsogóan plakátszerűekké legyünk? Gergely Sándor darabja megmutatja: lehet. Nemcsak páratlanul hiteles darab, nemcsak „jól megírt“ dráma, hanem izzó aktualitásoktól duzzadó. Emberei átélhették a fölszabadulást s most itt járkálnak közöttünk. Itt vannak a „vitézek“ s az olyan vitézjelöltek is, mint Kovács, aki félelmében, határozatlanságában, tudatlanságában és rosszul megválasztott hagyományaiban olyan elkerülhetetlenül sodródott a fasizmus, a teljes morális és emberi züllés felé. De itt vannak a hősök is. A siralomházban is Dózsa nótáját dúdoló Eszterág Pál fajtájából valók, akiknek annyi elvtársukat nyelték el az úri rend börtönei. S itt vannak közöttünk az özvegy Eszterág nénikék is, akiknek fiát vették el a „vitézek“ s akik könnyes szemmel, de nagyon erős lélekkel járták s járják tovább fiuk útját. Közöttünk vannak; előadás után eltűnnek a színpad és a nézőtér között a határok, közöttünk vannak a vitézek s a hősök is — vagy mi is a színpadra kerültünk egyszerre, hogy tanúk, sőt résztvevők legyünk? S ez már nemcsak Gergely Sándor érdeme. Segítségére van Simon Zsuzsa, nagyszerű, emberien meleg rendezésével. A színészek is, talán egytől egyig. Lehotay Árpád, az úttálan úr, odaadóan megjátszott és nyárspolgári, korlátolt önzésében s pokolba vezető jóakaratában egyaránt élethű figurájával, Dayka Margit, az özvegy Eszterág nénike, Romváry Gertrud, Harsányi Rezső, Dénes György, Krisztián Ferenc és főleg Pándy Lajos, ez a fiatal színész, akiről bátran írhatjuk, hogy ezzel az egyetlen — majdnem végig néma — szerepével is jelentőssé lett. Varjú Bálint SHAW: TANNER JOHN HÁZASSÁGA (Nemzeti Színház). Bemard Shaw 1903-ban nem bízott darabja sikerében, nem hitte, hogy a londoni színházjáró (gentleman) közönség érdeklődéssel fogadja, tudta, hogy „túl fog menni együgyű romantikus agyvelején“. Készséggel elismeri képzeletbeli kritikusának is, hogy Tanner John álma a harmadik felvonásban nem alkalmas valamely népies színházban való közvetlen előadásra. Mi a titka a budapesti Nemzeti Színház mostani előadása sikerének? Elsősorban a Magyarországon végbement társadalmi fejlődés: közönsége nőtt is mutálunk nyugat klaszszikus drámaíróinak, úgy, hogy klasszikusabbak és aktuálisabbak, mint hazájukban bármikor. Másodszor: a kitűnően rendezett előadás. Shaw az „Ember és felsőbb rendű ember“ címet adta darabjának, amely szerinte „komédia és filozófia“. A Nemzeti Színházban „Tanner John házassága“ címmel látjuk és inkább komédia, mint filozófia lett belőle. Jogosult és előnyös-e ez a címváltoztatás és ez az eltolódás a komédia felé? Szinte közhelynek számít már, hogy Shaw szószéknek használja a színpadot. Ennek a darabnak a hőse, Tanner John is próféta a 243
