Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-03-01 / 3. szám
politikában, könnyű átlátnunk. Újra hangsúlyozzuk, hogy Klemperer Ottó, ez a széleslátókörű nagy muzsikus, a modern zene lelkes híve, zenei felkészültsége folytán véleményünk szerint kiválóan alkalmas erre a helyre. De, újra „de“: vájjon el lehet-e látni ezt a feladatot anélkül, hogy valaki eddigi élete és történelemtudata minden szálával belenőtt legyen a magyar zene és a magyar kultúra életébe, problémáiba? Mindezt csak gondolkoztatóul írtuk ide. Ila már itt tartunk, szónak kell esnie a „Háry János“-ról is. A magyar zenés színpad remekművének egyre mostohább a sora Operaházunkban. Ritkán is játsszák, hanem azután — ahogy játszák. A húzások szaporodnak, ami pedig megmarad, unottan, pongyolán megy. Különösen, mióta nem Ferencsik János lendülete és keze vezeti az előadást. A színészek saját szórakoztatásukra rögtönzött, pesties aktualitásokat „mondanak be“, az ízes, remekbeszabott magyar szövegbe s meghamisítják az eredetit. Kár. Az Operaház újdonsága új táncjátékok színes sorozata. A Weber keringőjére komponált „Rózsa lelke“ és a Strauss zenéből összeállított „Térzene“ megfelel mindenki várakozásának. Őszintén és szórakoztatóan azt adja, amit adhat. Sajnos, nem így áll az eset Debussy „Faun délutánjáéval és a Bartók „Tánc-szvit“-jére komponált „Bálványosvár“ című táncjátékkal. A „Faun délutánja“, mint zene, olyan gazdag, olyan kifejező, olyan buja, párás erdőt, fülledt nyári délutánt, napfényben zümmögő legyeket jelenít meg, hogy a hallgató Böcklin zsúfolt erdeire és faunjaira gondol. Annál meglepőbb az a tollatlan fával súlyosbított hűvösen hlás alkonyi kép, amiben az árva faunt katonás rendben hol innen, hol onnan „ingerli“ néhány megközelíthetetlen nimfa. Nagyon meszsze jár ez az ábrázolás attól, amit kongeniálisnak nevezhetnénk. Bálványosvár története már legalább mese, idézi a régi erdélyi mondavilág heroikus és homályos rémségeit. Díszlete jó. De itt meg sokaljuk a színpadon okkal és ok nélkül tolongó, nyüzsgő vámpírok, polipok és egyéb vérszopók hadát. A táncok a remek zenéből nem sokat fejeznek ki, egészen másfelé keresgélnek, mint kellene. Ügy általában: attól félünk, hogy ezek a színpadra vitelek, megtáncosítások nem válnak javára a kipécézett zeneműveknek. A tánc alá játszás elgépiesítheti a legszebb muzsikát is és mivel elvonja róla a figyelmet, jelentéktelenné teszi. Csak az a táncjáték jó, ami a zene kifejezésmódját még aláhúzza, hangsúlyozza, kiegészíti. Sajnos, ez ritkán sikerül a legnagyobb táncosoknak is. Ezúttal például nem sikerült. Ujfahissy József SZÍNHÁZ MOLIÉRE—SIMÁI—DOBRENTEI— ÖRKÉNY: ZSUGORI (Madách Színház), MOLIftRE: DANDIN GYÖRGY, A KÉNYESKEDÖK (Nemzeti Kamara Színház). A XVIII. század végén, Simái Kristóf fordította először magyarra Moliére remekét, „A fösvény“-!. Az akkori szokás szerint azonban nem szóról-szóra, hanem a magyar közönség számára átdolgozva, az egész játékot magyar környezetbe ültetve, magyar köntösbe öltöztetve. Csak a romantika kora tudatosította később az évszázadok életstílusának különböző voltát, úgy, ahogy mi ma differenciáltan látjuk az emberiség történetének különböző fázisait. A romantika előtti ember nyugodt lelkiismerettel a maga képére hasonította a régebbi idők más világát is s nem volt meg benne a modern filológia kifejlesztette sznob-tisztelet az eredeti szöveg, az eredeti mű iránt sem. Annyi érdekelte a régiekből, amit magára vehetett, amit úgy olvashatott, úgy fordíthatott, úgy vihetett színpadra a régi írásokból is, mint a mának szóló szót. Ezt tette Simái is. De tulajdonképpen ezt teszi még ma is minden színház, feltéve, hogy a régebbi darabok felújításával élő színházat, érdekes komédiát akar nyújtani közönségének, nem csak irodalomtörténeti vagy színháztörténeti előadásokhoz szolgáló illusztrációkat, ízelítőt a múlt színházából. Hiába állítják szembe a kritikusok a Kamara Színház „hű“ Moliére-interpretációját a Madách Színház általuk hibáztatott „ma179
