Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

egy nő után..Szívből, odaadóan, érzik a hangjukon, hogy ez az élményük, ez az életük és nem a „Forr a világ..Pedig a világ forr, a kar és az ének zeng, de az emberek egy nő után is vágynak, a terem üres és nincs krumpli. Hideg van ebben a vonatban.

Hogyan élünk knltúréletet?

Mert végeredményben ez a kérdés. Űgy-e, hogy beülünk egy hideg hangverseny-terembe, egy kopott tanterembe, valaki olvas vagy beszél nekünk (nem nekem, hanem nekünk!), valaki vagy valakik énekelnek, táncolnak, verset mondanak ismét nekünk. Mi meg hallgatunk, bóbiskolunk, mást nem is tehetünk, mert mi lenne, ha egyszerre elkezdenénk beszélni vagy énekelni vagy táncolni? Persze azokat a dallamokat, amiket mi szeretünk Nem azt, hogy „Megrakják a tüzet“, ezt a furcsa és idegen melódiát, hanem azt, hogy „Vágyom egy nő után.“ Mert igaz, hogy az magyar, meg ősi, meg pentaton, dehát mégsem melengetjük lobogó máglya felett fázó kezeinket, hanem a kis kezét, a szép szemét vágyjuk. Aztán hazamegyünk, beszélgetünk, dolgozunk, az élet robogva jár-kel — hova illeszthető be ez a kultúra, amit mi itt ápolgatni akarunk? Él bennünk valami eszmény a kultúráról, az emberi szellemről és nem tudjuk beilleszteni mindennapi életünkbe. Vagy ünnepelni akarunk és unatkozunk vagy tanulni akarunk és bóbiskolunk, néha játszani is tudunk, de ritkán. Kultúra és élet, a kultúra és a mi életünk — merőben idegen egymástól. Mi pedig — kultúrfunkcionáriusok — ezt a két merőben idegen dolgot össze akarjuk hozni. Eredmény? Üres nézőtér és néptelen tanfolyam, „Vágyom egy nő után“ és hullámzó tömeg a korzón, ujjongó exsztatikus tömeg a tülballmecscsen, ott a krumpli sem hiányzik és az az élettől, az életünktől sem idegen.

Most pedig nézzünk magunkba! Az atomkutatás legújabb eredményeit nem ismerjük. Természeltudományos világképünk felületes, a társadalom összefüggéseivel szemben idegenül állunk, Beethoven, Mozart, Homeros, Shakespeare jobbára csak üres nevek számunkra. Érdemes lenne-e megismerni mindezt? Igen! Vájjon beülnénk-e mi magunk is egy tanfolyamra, hogy ott jókedvvel, természetes örömmel vegyünk reszt úgy, hogy közben erőink, szellemi erőink gyarapodásáról beszélnénk, azt regisztrálnánk és nem az ebéd szűkös voltát. Be, ha kellene, de saját jószántunkból — aliglia. Miért? Mert mindez nem tartozik hozzá az életünkhöz.

Más utat kell keresnünk

Nyilván rossz úton járunk és más utat kell keresnünk. Ünnep és tömeg, tanfolyam, kultúra és én — meg kell találnunk azt a bűvös varázst, ami ezeket a különálló dolgokat összekapcsolja. A tömeg számára a futballmecs az ünnep és nem a daloshangverseny, számomra valami más a kultúra és nem a tanfolyam meg az előadás. A „Vágyom egy nő után“ és a „Kelemen maga a múltam1 és a jelenem“ és nein a „Megrakják a tüzet“ meg a „Már nyugosznak a völgyek“.

„Borzasztó nép vagyunk“: én is, te is, ő is, L. is, ő sem kivétel, csak azt hiszi, hogy ő az. De az életünk nyilván egyéntől egyénig futó szálakkal kapcsolódik be a közösségbe. Ezeket a szálakat kellene összekötözni, szövögetni. Minél több egyéni kapcsolatot kiépíteni, beszélgetni, veled vagy vele, nem veletek, leülni az asztal mellé, vitatkozni, sétálni a napfényes korzón, táncolni — szvinget, nyilván, mert a csűrt nem döngölhetjük a parketten, futballmecsre is elmemii — persze, az exsztázis nélkül nem ér semmit — és mindebből megpróbálni Kifejleszteni emberibb emberségünket. Ebből az életből, ami a mienk akkor is, ha tagadni akarjuk. Belülről, nem kívülről. Mert kívülről hiába is akarjuk, az eredmény szegényes statisztika, kudarcba fulladt ötletek halmaza, nagy nekirugaszkodás és csőd. Amit nem érdemes csinálni.

(Miskolc) K. Nagy István

166