Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

TÁNCSICS SZABADULÁSA

Részlet Táncsics Mihály „Életpályám“ című könyvéből

A csendes Budavár élénkebbé, valamivel zajosabbá kezdett lenni, mint előbb volt; több ember és sebesebben járva, hangosabban beszélve taposta a Bécsikapu-utcát, hol a börtön van. Eleintén csak a börtön udvarán, főkép éjnek idején vettem észre valami szokatlan neszt, mozgást.

Később, pár nap múlva, március lé-én már az utcán, ablakom előtt is észrevehető volt a mozgalom, főkép másnap, március 15-ike reggelén; kiváltképpen a közel szomszédságban lévő gimnáziumbeli ifjúság élénksége, zsibaja jelenté, hogg valami szokatlan dolog van készülőben. A porkoláb egg szót sem szólt uggan, mikor reggelimet behozta, pedig igen szerettem volna kérdést intézni hozzá a múlt éj folytán az udvarról behatolt zúgás oka felől, de mégis jobbnak gondolám hallgatni, azt hívén, az ő felelete helyett majd kiolvashatok valamit a Pesti Hírlap hasábjainak sorai közt, ugyanis erősen hittem, hogy azt ma is kezemhez szolgáltatják. Csalódtam; nem hozták el — vagy nem adták be hozzám.

Az eső aznap szünetnélkül esett. A sürgés-forgás óráról-órára nagyobb lett, főként a börtön-kaszárnya udvarán, honnét a fegyvercsörgés behallatszott, egyik csapat kivonult, a másik bevonult s ez így tartott egész nap. A szegény katonagépek mozogtak előre-hátra. Én az ablakon csüngtem, minden, amit láthattam, nagy mértékben magára vonta figyelmemet. Ha két-három ember egymással találkozott, megállt s titkolózva suttogott és sebesen ment tova, csak kézjárásukból lehetett következtetnem, hogy fontos dolog fölött váltottak szót egymással. A bőrtönőr ebéd után többször betekintett hozzám, mi azelőtt nem történt; azt várta-e, hogy miamit kérdezzek tőle, mgy más célból jött, nem tudom, de kérdezni nem kérdeztem tőle semmit, azonban nagy zamrát nem bírta palástolni. Egész magaviseletével elárulta, hogy odakint rendkívüli dolog van készülőben.

Délután, a tanórák múltával, az iskolai ifjúság zsibongott, lótott-futott előre-hátra s mlamely kaptárból kiköltözött méhraj képét tüntette fel; a tompa morajból azonban egy értelmes szót sem vehettem ki. Kevéssel négy óra után, éppen börtönöm ablaka alatt, talán valamit értésemre akartak adni, fennszóval mondták: „Átjönnek Budára“I Kevés ember van, kinek füléhez mlaha ily üdvözítő hangok jutottak volna el; mert én e percben átértettem, hogy szabadulásom órája ütött.

Néhány perc múlva a térparancsnok halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, hogy forradalom van, hogy a teméntelen népsokaság Pestről már a Várban van engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel, a közelgő sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen ő — mondá — csak alárendelt személy lévén, a felsőség parancsa szerint járt el és teljesítette kötelességét. Megvigasztaltam, hogy nincs oka bántalmazástól tartania. Alig lépett ő ki, már hallatszott a forrongó sokaság moraja. Istenem, mily fennen dobogott szívem.

140