Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-05-01 / 5. szám

nagy egységében. Annak szeretnénk most néhány történelmi jelét megmutatni, hogy ezeknek az erőknek a játéka állam- és néphatároktól nem korlátozva mindig az egész Dunatájon érvényesült s hogy mindig az idegen érdekek (ha belülről jelentkeztek is) kergették egymás ellen ezeket a népeket.

Mikor a magyarság megismerkedett a nyugati kultúrával, elég élesen érzett a két erő ellentéte. Királyi kényszerre kellett felvennie a keresztséget a magyar népnek, még mielőtt meg tudta volna becsülni Krisztus vallását. A papok sem nézhették sokba a nép kultúráját, sőt küzdeniük kellett ellene, hisz abban is a pogány vallás nyilvánult meg. A társadalom szervezetében is nagy és hirtelen volt a változás: csökkent a vérségi kapcsolat, a törzsrendszer jelentősége az uralkodó hatalmával szemben, háttérbe szorult a nemzetiségi örökösödési jog és a bíráskodási rendszer.

Lehetett azért közeledés a kétféle kultúra között, mihelyt mindkét oldalról engedett a merevség. Szent László kora mutatja ezt szépen. Sok legenda, mese szól a szent királyról, tehát a nép már szívébe fogadta az új vallás, az új rend képviselőjét s még az állami élet eseményeit is felszívta a maga kultúrájába, mesélő kedvének eleven erejével. Magaskultúránk egyik legelső terméke viszont, az első magyar krónika (fenn nem maradt, de másolásokon, átírásokon keresztül tovább élt egész középkori irodalmunkban), a nép meséit, mondáit foglalta írásba színesen, lendületesen.

Nem akarunk sokat beszélni szomszédainknak erről a korszakáról. Ugyanazt a leckét kapták fel, amit mi, ugyanolyan nehézségekkel küzdöttek. Az elütő színt az adja nekik, hogy közelebb vannak Nyugatnoz (csehek), vagy Bizánchoz tartoznak, esetleg Bizánc és Róma hatása között ingadoznak (szerbek, horvátok). Történészeink egyre több adattal szemléltetik, milyen hasonlóan tükröződött kivált a magyar, cseh és lengyel nép életében a nyugati hatás: ezek alkotmány- és társadalomfejlődése egészen párhuzamos.

Tény, hogy vagy a nyugati, vagy a keleti egyház a XI-XII. században már megtudta szilárdítani pozícióját Keleteurópa minden országában. De állandóan szembe kellett néznie egy kulturális problémával. Az egyház feladata volt tudniillik a kultúra terjesztése, mert írástudó emberek csak a papok közt voltak. Viszont olyan ritka volt a könyv s a betűvető ember, hogy a müveit papság inkább arisztokratikus jellegű maradt. Vagy egyenesen kolostorokba húzódott, mint a keleti szerzetesek a Balkánon, vagy ha a néptől el nem is zárkózva, de javarészt apátságokba és káptalanokba tömörülve élt. Közben a tömegek egyre nehezebben fértek meg a rendi korlátok által nekik kiszabott szűk helyen, egyre öntudatosabbak lettek, kultúrígényeik is nőttek, gyakran szociális elégedetlenségük is szembeállította őket az állam szervezetébe épült, az uralkodó rendekkel összekapcsolt papsággal. A katolicizmus alkalmazkodott a kor szelleméhez s új szerzetesrendeket hozott létre, egyenesen a nép között folytatandó munkára. (Ferencesek, domonkosok). Ezek sem tudták lecsillapítani a széles rétegek nyugtalanságát, ki is tört időnként ez a nyugtalanság. Természetesen mindig egyházi keretben (illetve szektaformában) tört ki, ha nem is mindig fogalmazta meg világosan vallási igényeit (hiszen nem dogmatikai ellentétek voltak az igazi mozgatóerők). A kultúra t. i. mindig csak vallásos formában jelentkezhetett, nem lévén (kivált Keleteurópában) világi értelmiség. Ezek a kitörések már újkori jelenségek, ha időben előbb jelentkeztek is a XVI. századnál, ezért alább tárgyaljuk őket.

Magyarországon a XVI. században bontakozik ki nagy erővel autonóm magyar kultúra, a széles néprétegekre támaszkodva. Egyházi, állami keret összetört, a nagybirtokok is csakhamar török kézre jutnak

258