Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-01-01 / 1. szám

KELLENEK-E A NÉPNEK A NÉPMESÉK

... Mesebeli király-hiánnyal Hogyha akarsz találkozni:

Hadakozzál a Sárkánnyal...

... A király-lyány: mese, János,

De nincs élőbb a mesénél S mese ellen minden káros ...

(Ady: A mesebeli János)

Hogyne, hát persze — mondjuk mindjárt mély meggyőződéssel. Kinek, ha-nekik nem? A falvakban ugyan lassan elfelejtik őket, de mi majd egy-egy vénembertől, vénasszonytól összeszedegetjük még ami nincsen begyüjtve és „visszaadjuk a népnek, ami az övé.“

Mondok én erre egyet. A most eltelt év végén ankétot tartott a MaDISz a nép műveléséről, mit tegyenek érte az ifjúsági mozgalmak. Minden mozgalom kiküldötte egymásután tette le a garast: népi kultúrát kell adni a falusi fiatalságnak. Hanem egyszerre csak baj,történt: felállt egy valódi, hamisítatlan »falusi fiatal«, parasztlegény a Nagykunság közepéből. Valami néhánvhetes iskolára jött fel Pestre, úgy került oda az ankétra is. Felállt hát esi kérni kezdte a pestieket: törődjeneK többet velük, adjanak jó játszani való darabokat, mert odalenn náluk mindenféle idejüketmult, rossz, reakciós darabokhoz lehet csak hozzájutni, amik kicsufolják őkét, parasztokat. Az ankét vezetője óvatos volt, címeket kért. Például a »Sírva sétál Miska« — szólt a válasz.

Ez a »Sírva sétál Miska« dramatikus székely népballada. Arról lehetne is vitatkozni, hogy oktalanság nagykunsági fiatalokat székely népballadával traktálni. De arróí nem lehet, hogy ezek a fiatalok a népszínművek idétlenkedéseit sokkal inkább beveszik, mint a saját eszükjárása szerint való tréfás csufolkodást. Az elsőt a magukénak tartják, a második mögött az uraknak rajtuk való csúfolódását sejdítik és nem hajlandók a saját életükre és világukra ismerni benne.

A legutóbb mondott a döntő. Vagyis: a nép hajlandó-e ma is a maga életét felfedezni a mesékben. Magyarán: ne mi döntsük el, hanem őket faggassuk ki, kellenek-e.

De nehogy valaki előfogjon egy parasztembert vagy asszonyt és elkezdje csakugyan faggatni: »lenne szíves megmondani kérem a népmesékről alkotott véleményét?« — Legfeljebb mondani lehet nekik a meséket és figyelni: beveszik-e, vagy melyiket igen, melyiket nem. Száz helyen százféle az ország népe, egyikfelé kinevetnek azért, ami után másutt két kézzel kapnak.

Nekem itt nem is az a dolgom, hogy eldöntsem: kellenek-e hát a népnek a saját meséi vagy nem. Ezt csak döntse el az élet, az ő dolga. Inkább azt igyekezném kicsit megmutogatni: ha kellenek, miért kellenek, ha meg nem, hát miért nem.

Azt mondtuk előbb: az a döntő, hajlandó-e a nép saját életére és világára ismerni abban, amit viszünk neki. Ebben rejtve az is benne van, hogy tehát régebben arra ismert a mesékben. Arra is, mégpedig egészen közvetlenül, szinte szemléletes módon.

Ez az első és legfontosabb tudnivalónk: a népmesék világa nem valami másvilág, nincs az odatúl az Enns-en (ober Enns — innen: Óperencia), de nincs valahol a föld mélyében sem, ahova csak irdatlan hosszú kötélre kötödzködve lehetne lejutni, se valamiféle égigérő fa tetejében. A népmesék világa a valóságos paraszti világ, olyan emberek szemével nézve, akik a másnak közönségesben is csudálatosai látnak. Akik a falusi élet minden elemét kivetítik a csudálatosba, de ez a sok csuda sohase lóg a levegőben, mindig megfelel neki valami vaskosan reális. Az egész magyar mesevilágnak csak a valóságoshoz képest van értelme.

21