Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

1945 őszén a Nemzeti Színház Kamaraszínháza előadta „A civilizátor“-t. Legtöbben akkor láttuk színpadon először, bár a Független Színpad már 1938-ban bemutatta. A háború, a német megszállás éveiben nem egyszer elolvastuk, valahogy úgy terjesztettük, olvastattuk másokkal is, mint egy láthatatlan földalatti összeesküvés röpiratát. 1859-ben írta Madách Imre, két emberöltővel előttünk, mégis, mintha egyenest a mi számunkra, a mi korunknak írta volna. Ha már akkor ilyen világos volt, mit hoz nekünk a Nyugatról jövő „nagy civilizátor“, hogyan lehetett mégis nálunk hangulatot, közvéleményt csinálni a németek és kultúrájuk felsőbbrendü volta mellett? Csak úgy, egyéb cselfogások mellett, hogy klasszikusainkat nem engedték hatni. Ha kellett, elsikkasztották müveiket. Madáchról például elhíresztelték, hogy egyetlen olvasni érdemes művet írt, „Az ember lragédiá“-ját.

Pedig nem épp úgy lépett-é fel a nagy rendező, a mi korunkban is, mint a civilizáció megmentője s terjesztője? Nem ugyancsak azzal kezdte mindenütt működését, hogy adót kért, melv persze „önkéntes“ volt? Nem azt csinálta valóban, hogy egymásnak ugrasztottá a népeket, csak azért, hogy azután kihasználhassa gyengeségüket. Nem tenger sok papíros, rengeteg akta és paragrafus jellemzi nálunk is a rendet, melyet tőle tanultunk? Nem így gondolkodott-e rólunk is tulajdonkép: „Legyen buta, csak jó polgár legyen..Nem kukoricakenyeret ettünk mi is évekig, mert a búzát adóba adtuk a Lajtán túlra? S „értéktelen lomot“ kaptunk érte, szájharmonikát, sétapálcát. És így tovább... Mikor a végén Stroom, megvert seregét ezekkel a szavakkal engedi szét: „No gyermekim, stratégikus szempontból Mindenki fusson, aki merre tud“, melyikünknek nem jutnak eszébe Hitler főhadiszállásának jelentései, melyek stratégikus szempontból történt visszavonulásnak tüntettek fel minden vereséget.

A német imperializmust megverték. A nagy civilizátor visszavonult. De mégsem a múlté még Madách komédiája, nem csak emlékezés okából adjuk közre s ajánljuk előadásra is. Stroom elment „a nagy német hazába“, de a svábbogarak még visszamaradtak nagy számmal, s velük a bürokrácia, ,,az óriás törvénytudomány“ és a sok maszlag, „a szellem egység“, „germánkeresztény eszmelánc“ és a többi. Ezek miatt nagyon aktuális ,,A civilizátor“ még ma is.

A másfélév előtti felújításkor többen felhozták, hogy az a nemzetiségi politika, amelyet Madách darabja képvisel, reakciós. Mert a magyar István a gazda a darabban, Uros, Janó, Mitrule, Carlo, Mürzl pedig cselédei. S Madách idejében valóban az volt a közfelfogás, hogy a magyar „uralkodó nép“ nemzetiségei felett. De a cselédek között van a magyar Miska is. István bácsi nyomatékkai vág vissza Stroom lázító kérdésére: ,jNem a magyar, 'de a gazda parancsol.“ Természetes, hogy a múlt század közepén Madách még Nagymagyarországot látja egységnek s a magyart benne gazdának — de nem felsőbbrendűség alapján, nem tartja a többit alábbvalőnak magánál. (Bezzeg a betolakodó másik „gazda“, Stroom, mint felsőbbrendű ember akarja „civilizálni“ a népeket.) Sőt, épen arra mutat rá, hogy össze kell fogniok a civilizátor közeledtére, különben a kutyaólban találkoznak majd. Ma ezt kell kihangsúlyoznunk a darab előadásában s vigyáznunk kell arra, hogy Uros és a többiek alakítói épen olyan derék embert mutassanak a színpadon, mint a magyar gazda. (Még a nemzetek nevét sem javítottuk ki, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia népeinek a magyar népnyelvben ez a nevük. Hivatalos átkeresztelésükkel nem jutunk közelebb a béküléshez; épen annak a szükségét érezzük, hogy gyűlölettel megmérgezett nevüket tisztítsuk meg becsülésünkkel és szeretetünkkel. Nehogy az legyen, hogy a „jugoszlávokkal“, „románokkal“, „csehszlovákokkal“, ezekkel a számára tartalom nélküli nevekkel hajlandó lesz népünk kibékülni, mert a propaganda ezt sújkolja belé, de a tótot, oláhot, rácot megtartja gyűlölt és lenézett rémképeknek, ahogy a régebbi propaganda véste idegeibe.)

A „Civilizátor“ szövegét nehéz mondani. Jámbusban van írva, de döcögős jámbusokban.

Garaboncás az, ördögcimbora,

Ha mint komédiás jövend közénk Meglátjátok, hogy minket tesz bolonddá,

Ha köszörűsként, — még meg is bgretvál.

191