Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-01-01 / 1. szám
dúlnak az olvasó tudatába s ha a tárgyi közlést elhiszi, a kifejezésmódot is hajlandó szentírásnak venni. A kényelmesebben készülő folyóiratoknál már nem fenyeget ilyen veszély. A könyvek zöme fordítás. Már most, az fordít jól angolból, aki hibátlanul tud angolul, vagy az, aki tökéletes a magyar nyelvben? Az ideális fordító mester mind a két nyelvben. Ilyen pedig igen kevés van. Gyakoribb, aki az idegen nyelvet jól bírja, de magyarja kétes. A fordító-kuli azonban sem az egyik, sem a másik nyelvet nem ismeri s homályosan értett idegen mondatokat fordít homályos és magyartalan mondatokká. A dolgoknak ez az állapota visszahat az eredeti müvek szerzőire is s ezért kevés a tökéletes magyarságul író s még kevesebb a tudós. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy minden literátusnak s minden szakembernek igen sokat kell idegen nyelven olvasnia s amikor magyarul akarja elmondani, amit olvasott, nem talál szavakat, fordulatokat s riadtan tapasztalja, nem tud magyarul. Erre a nyelvet kezdi kárhoztatni, hogy szegény, holott ő, aki ma is oly fáradsággal böngészi-tanulja az anglieizmusokat, rasszizmusokat, soha egy negyedórát nem szánt rá, hogy hungarizmusokat keressen és magoljon. Pedig, anyanyelvűnket épp úgy állandóan kell tanulnunk (szótárazva!), mint bármelyik idegen nyelvet! Az anyatejjel magunkba szívott vagy az iskolában belénk vert vagy ránk ragadt magyarság csak a gyerekszobában és a tanteremben elég. A következő baj a nyelv „védőitől“ származik. Az okveletlenkedő purista minden idegen szónak hadat üzen s például a megmagyarosodott telefon helyett „távbeszélőt1“ mond. A hivatali nyelv bajnoka a világért sem írja le a kocsi, autó szavakat, hanem a ,,gépjármű“-féle szörnyű magyartalar szóalkotásokban gyönyörködik. A magyarkodó rossz népszínmű sallangokkal véli magyarossá lenni a nyelvet. A vaskalapos a kákán is csomót keres. A széplélek affektáltságba „negélvezi“ magát. A stílus-szépítő lényegtelen apróságokkal bíbelődik már a nyelvfilozófia terén. Nem mondom, kell okszerű purizmus, szükséges a hivatali nyelv magyarítása, a módszeres és óvatos magyaroskodás is hozhat valami eredményt, a helyesen értelmezett vaskalaposság történelmi értékeket tud megőrizni, a széplelkűség, ha finoman kezelik, valóban finomít, a stílusbuvár is találhat gyöngyszemet, a hívatlan nyelvvédő is rátapinthat az igazságra, ha legfőbb gondjuk a helyes nyelvérzékre támaszkodó magyar beszéd. Ép nyelvérzékkel persze leginkább születni kell, de kifejleszthető és fejleszthető tanulással is, ha helyes vezetés alatt böngésszük például Arany János verseit, Pázmány prózáját s a népköltés méltó kiadású verses és prózai szövegeit. A történeti magyar nyelvben eligazodáshoz szakképzettség vagy legalább is szakképzett vezető kell, mert az se mind helyes magyarság, amit a múlt hagyott reánk. A paraszti nyelv forrásához igyekvőnek pedig tudnia kell, nem rontotta-e meg a kérdéses forrást idegen nyelvű szomszédság vagy idegen nyelvüekkel való együttélés, romlott nyelvű nagyváros közelsége, tömeges bevándorlás vagy bármi más olyan mozzanat, amely egy falu ősi magyarságát kikezdhette. Sok tájékozatlan egész egyszerűen közönséges nyelvi hibákat hoz magával faluról, mint népi kincset. A szabadmüvelődés feladata rámutatni az itt ismertetett veszedelmekre, továbbá módszeresen összeállítani írók és tudósok együttes munkájával a segítés, a nyelvvédés hatásos eszközeit s munkába is fogni őket. 17
