Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-03-01 / 3. szám

és Udvardy elképzelései szerint történt volna már akkor, illetve az ő elgondolásaikat követték volna a későbbi gyűjtemény-szerkesztők, akkor ma több bizonyítékunk lenne arra, hogy mit énekelt 100 évvel ezelőtt a magyar nép és sok mindennel előbbre volnánk.

Mint tudjuk, a magyar népdalnak csak a felét találta meg a XIX. század. Annak ellenére, hogy a nép soha nem mond csak szövegeket, úgyszólván napjainkig jelentek meg olyan kiadványok, amelyek csak a szöveget közlik. Másrészt a népdalkiadvány-szerkesztők, akik kó tékát, sőt zongarakíséretes kótákat is közöltek, a legtöbbször másod- és harmadkézből szerezték adataikat. Hogy mi népdal és mi nem népdal, a tekintetben teljes zavar és tájékozatlanság uralkodott a zenészek között. A társadalmi elkülönülés miatt a nyugatról áramló városi műveltség és a hagyományban élő népi magyar műveltség között az ellentét annyira nagy volt, hogy az akkori idők zenésze, esetleg még ha Liszt Ferencnek hívták is, nem hallhatta meg a magyar parasztzenét. Liszt ugyan nem járt sohasem magyar parasztok között, így még könnyebben érthető, hogy a népies dalirodaiom áradata és az azt hordozó cigányzenekar teljesen megtévesztette őt ebben a kérdésben. De nem sokkal különbül jártak az akkori magyar zenetudósok sem. Mátray Gábor 93 darabot számláló magyar népdalgyüjteményében 15°'o-nyi valódi magyar népdalt is csak nehezen lehet összeszedni. Bartalus István 1896-ig befejezett 7 kötetes és közel 800 dallamot tartalmazó gyűjteményében már 411 dallamról hihető, hogy a parasztosztályból származik. (Bartók megállapítása). A magyar népzenéhez a műltszázadbeli népdalkiadványok közül Kiss Áron magyar gyermekjáték gyűjteménye (1891) áll legközelebb.

Mint említettük, a magyar parasztzenét a maga eredetiségében egyik gyűjtő és kiadó sem ismerte fel. A Pálóczi Horváth Ádám nevezetes gyűjteményétől kezdődően fokozatosan jelennek meg ugyan eltorzított leírásban elszórtan parasztdallamok az egyes gyűjteményekben. Ma tudjuk, hogy csupán véletlenségből kerültek oda, mert szomszédságukban azóta kiderített szérzőjű népies műdalok és más eredetű dallamok is mint népdalok szerepelnek.

Szerencsés kézzel nyúlt a népdalgyűjtéshez Vikár Béla. Nem volt zenész, de jó ösztönnel sejtette a lényegét: népdalt csak a nép közölt lehet gyűjteni. Az első volt Magyarországon, és a világon az elsők egyike, aki a fonográfot néprajzi gyűjtés céljaira használta fel. A milléneumi évektől kezdve 1910-ig 1500 dallamot vett fel fonográfra. Munkája szorosan hozzátartozik Bartók és Kodály népdalgyűjtéséhez. Fonográfhengereiről a dallamokat Bartók és Kodály jegyezték le.

Hogy Bartók és Kodály hogyan jutottak el húszegynéhány éves korukban a paraszlzene tudatos felismeréséhez, arról részletesebb adataink nincsenek. Bartók szerényen így emlékezik meg önéletrajzában gyűjtőmunkája megindulásáról: „Fölismertem, hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok — amelyek a valóságban többé-kevésbbé triviális műdalok — kevés érdekességet nyújtanak és így 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához. E munkámban nagy szerencsémre kiváló zenész munkatársat találtam Kodály Zoltán személyében, aki kitűnő érzékkel és ítélőképességgel nem egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott számomra a zene minden terén. Kutatásomat tisztán zenei szempontból kiindulva és kizárólag magyar nyelvterületen kezdtem meg, később azonban szláv és román nyelvterületeken is folytattam.“ Annyit azonban tudunk, hogy ha Bartók és Kodály segítségére is voltak egymásnak, a magyar parasztzenét körülbelül azonos időben egymástól függetlenül ismerték fel. Munkamódszerükről és a felkeresett helyekről munkájuk eredménye, az összegyűjtött magyar népdalkincs tájékoztat elsősorban. Abból kiderül, hogy mindjárt a kezdettől fogva tudományos néprajzi munkát végeztek és korántsem elégedtek meg azzal, hogy zeneszerzésük céljaira, sajátmagúk használatára való jegyzeteket készítsenek. Az egész magyar művelődésre, sőt az emberi kultúra további fejlődésére kiható felfedező

145