Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-02-01 / 2. szám
IDEGENBEN... Fenyő A. Endre Svédországban készült képeinek kiállítása a Képzőművészek Szabad Szervezetében. Andrássy-út 69. Gyűjteményes kiállítástól azt kívánjuk, hogy egységes is legyen, változatos is. Ha ennek a két ellentétes követelménynek megfelel, művészt láttunk. Fenyő látásmódja egységes. Egypár portréján nem tudta csak következetesen végigvinni a vezérlő elvet: a formák összefoglalását. Előzményei vannak ennek a festési módnak, elsősorban Van Gogh. Hogy elég gazdag-e egy festő, azt nem témáinak változatosságán mérjük le. Fenyő nem markot sokat, exotikus témabőséget nem hajhász. Inkább többféle megoldással szemébenéz egy-egy tájnak vagy interieurnek. Legjobban „Stockholmi házak“ című képe tetszett. A falak mozogni látszó síkjai szédülést ábrázolnak, lélektanilag pontosan. Vagy ahogy eltévedt gyermek nézi az idegen ablaksorokat. A hontalanság szomorú révülete látszik rajta. Néhol az anyag nem engedelmeskedett, felemás lett technikailag a kép. „Varrógép“ című pasztelljén a gépet egypár rutinosan felrakott színfolt megadja, térbelien és anyggszerűen. A mellette ülő nő képe síkban marad, keze-arca vonalasán van megoldva. Vagyis: a kép nincs megoldva. A technikával való küzdelem fejlődésre ad reményt és megóvhatja Fenyő A. Endrét a modorosság veszélyétől. CÉIIBELIEK ÉS KIVÜLMARADTAK (Bernáth Aurél ,,Válasz“-beli cikkeit olvasva). Milyennek látszik a festés története kívülről és milyennek belülről nézve ? Kívülről látja mindenki, áld maga nem fest. Tárlatlátogató, műítész, képgyüjtő, esztéta, kultúrhisz torikus, pszichológus, muzsikus és író. Belülről, aki fest. Nem pingál: képkeretező, szatócs vagy aranyláncos megrendelő számára, nem (firkál a maga és rokonsága mulatságára, nem gyorsrajzol a ligetben, hanem fest. Fest becsületesen, iónnal, szemét nem a mások képein, hanem a színek és formák végtelen lehetőségein edzve. Kívülről, ha nézzük, egységes a folyama a festés történetének. Egy a szépség, amely felé törnek, látásukat mint valami olympiai tüzet adják tovább szemről-szemre. Még a legtündöklőbb újítót is a festés teljes hagyománya fűti, akármilyen meghökkentő, előzmény nélküli képet vág kortársai szemébe, a látásmódja szervesen beleillik a históriába. A festőnek érthetetlen, még ha mondják is, hogy ő a fejlődésnek egyik fázisa. Az elmúlt, korok ké-Í>eibe, szépségeibe elmerülhet méyen, csak az marad meg neki tanulságnak, hogy ő másképpen lát. A közvetlen elődeinek látás- és festésmódja meg éppen rabság, kényszerzubbony, azt neki kell széttépni. Szabaddá kell festeni az elődök képekbe kötözött világát. Nagy festő ezt meg is teszi, még önmaga előző sikereinek se adja meg magát. Akinek ez nem sikerül, azt megfogja, fojtja a tanult vagy megtalált modor, iskolának lesz a festője, másénak vagy a magáénak. Egészséges művészeti élet, melynek sodra önmagát tisztítja, élesen mutatja a céhbelieknek és kívülállóknak ezt a kétféle szemléleté t. Nálunk mintha szerepet váltottak volna. A festőnek kell bizonyítania, hogy látásképzeteit nem maga termetté, hűségesen ki vájta a (maga látószemét, elődje üvegszemét nyomta a helyébe. A sehonnaiak meg azt merik bizonygatni, hogy ők látnak, hogy nem falvédők színei virítanak a lelkűkben, hanem Isten szép teremtett világáról vannak vízióik. Ha már vita kezdődik, az egyik oldalnak nem arról kellene érvelni, hogy ős tehetség nem fest hét szép képet, hanem hogy ezek és ezek a képek nem közvetlen primitív szemléletből lettek, hanem falura süllyedt rosszképek formavilágából. ,,A tanultsága elzárja a festőt a spontán látásképzetektől:“ nem ez a bizonyítandó viszont a másik oldalon, hanem hogy ezek és ezek a festők iskolássá váltak. Általános fogalmazás, tárgyalási alap csak az lehet, céhbeliek és kívülrekedtek között: festeni mindenkinek joga van, sőt jó képet festeni is. Vitéz Mihály 115
