Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
KOVY ATTILA Bethlen Gábor és Hollandia Erdély Zápolya János óta török hűbér. Zápolya maga mint magyar király és török hűbéres vesz részt 1529-ben Bécs ostromában. Azóta Erdélynek és a felvidéki és dunántúli részekre keskenyedett magyar királyságnak e két hatalom között kellett őrlődnie: a Habsburg-ház és a Magas Porta hatalma közt. Kulturális és vallási tekintetben a Domus Austriaca közelebb állhatott volna a magyarhoz, mint a vad, korrupt török fensőség, azonban a magyarság rétegeiben már régóta honos osztrákellenszenv tüzére csak még több olajat öntött a reformáció. Külföldi útazók jegyezték fel, hogy akkoriban még a végvári vitézek is vallási fákat rendeztek. Valóban mint a futótűz terjedt el magyar földön Luther Kálvin tanítása. A 16. század embere világnézetében vallásnak és politikumnak még nem voltak külön polcai. E kettő nem is volt egységben; e kettő egy volt. Példa rá a “cuius regio eius religio” elve. A vallásszabadság minden egyes hívő számára csak a saját vallása szabadságát jelentette és a másik elnyomását. Azonban a nagy katolikus restauráció, az ellenreformáció 1600 előtt és után mindinkább a spanyolosztrák habsburgi hatalomra támaszkodik és így érthető, hogy a magyar és erdélyi protestánsok vallási és politikai harca egyre jobban Ausztria ellen irányul. És nemcsak a protestánsoké. A 16. század emberének még jelentősen középkori, politikát és vallást egy indulatba záró életérzése a 17. században egyre inkább fellazul. A reneszánsz-írók által “felfedezett” államraison gondolata egyre több hívőre és követőre talál. A politika, amely Ranke szerint “nem egyéb, mint egy kísérlet a saját érdekeknek megvédésére és elősegítésére, azon reális és ideális világerők konfliktusában, amelyek nálunknál hatalmasabbak”, a politika az államérdek szabályai szerint kezd járni. Prevenire iis qui nocere possunt. (Előzd meg azokat, akik károdra lehetnek.) A kereszteshadjáratok nagy középkori gondolata csak megrögzött ideálistában, vagy esetleg mint ravasz politikai sakkhúzás jelenik meg. A 16. század első felében Ferenc francia király, a “legkeresztyénibb király” a megvetett és félt pogány török hivatalos szövetségese. És azután egyre többen követik példáját. Különösen az ellenreformációtól szorongatott protestánsok, leginkább kálvinisták. Scultetus, a cseh “téli király” udvari papja, (különben Szenei Molnár Albert barátja) ótestámentomi példákkal igazolja, hogy a hívőnek szabad hitetlennel szövetségre lépnie. Ugyanígy Tschernembl, az osztrák kálvinisták feje, aki kijelenti: “Mindnyájunknak egy az Istene, mert az Isten a pogányoknak is Istene, mint Pál apostol a rómaiakhoz írt levélben mondja. Isten tartja a törököket is életben, hogy védekezhessünk általuk is a pápisták ellen.” Nem mintha ez a hang általános lett volna a 17. század első felében. Nagy volt mindenütt az ellenszenv a pogány törökkel szemben. De nemcsak a “vallásszabadság”, hanem az államérdek félelme is nagy volt az ellenreformáció és a Habsburg-hatalom szövetségétől. Mert a népek életét is ellentétes indulatok hordozzák, a történelem egymás— 86 —
