Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
célzott megjegyzésével s hogy mért nem “együgyűség” Emily Dickinson verseiből kiérezni az élet bűvöletét s rémületét. . Mint minden valódi költőnek, Emily Dickinsonnak kifejezési módszere sűrített. Nyelve egyszerű (vannak kivételek), költői képei váratlanok, fantáziájával a mindennapi dolgokat is elvarázsolja. A csillagokról, virágokról, madarakról írt, a házimunkáról, a szerelemről s Istenről, a megvalósíthatóról s a megvalósíthatatlanról. A kritikusok elismeréssel adóznak “érzékeken túli” érzékeltető képességének. A közhelyeket a metafora ruhájába tudta öltöztetni s paradoxszerűen, sőt bogarasán szemlélődő, befelé forduló természete nem zavarta meg abban, hogy szokatlan, majdnem ördöngős fordulatokban éreztesse a külső valóságot. A mindennapokban a rendkívülit sejtette s ezt a sejtelmet közvetíteni tudta. Ugyancsak, mint minden valódi költőnek, intuíciója sokszor csalhatatlannak bizonyult. A világhoz nem alkalmazkodott s a világtól nem várta el, hogy hozzáalkalmazkodjék. Egyik verséből megtudjuk, hogy aki boldog, annak kissé “dilinósnak” kell lennie, amit nyilvánvalóan nem kell szószerint venni, mindamellett a megjegyzés belevilágít sajátos lelkületébe. Humorja olykor misztikusnak tűnik. Mintha titkai volnának, de nem fontos, hogy az emberek kíváncsiak-e rájuk. Számos versében az éleselméjűség megelégszik a szavak csecsebecséjével; a szavak kalandját önmagukért szerette. A “kenetes” lelkeket nem kedvelte s a széllel bélelt “súlyos” kijelentések idegesítették. Ha verseit nagy számban olvassuk, megfognak váltakozó, tarka-barka vonatkozásaikkal és feszültségükkel. Ami ízlésében vagy nézetében az első pillanatban ódivatúnak tetszik — vagy vénkisasszonyos bölcselkedésnek, esetleg stilizált primitívségnek, arról többszöri olvasás után kiderült, hogy a homályosságot legyőző bölcsesség. Erősen alanyi lelkivilágából következik, hogy saját magát nem unta; egyik költeménye szerint a lélek megválogatja a maga társaságát s aztán beteszi az ajtót. Leopardihoz s Verlainehez hasonlóan a hold sok versre ihlette, de minden alkalommal mintha az ég új kincsével ismertetne meg bennünket. Egyik versében, a többi között, így ábrázolja a holdat: Homloka szőke, zöldszínű drágakő orcája. Szemében a legszebb nyári harmatok bűbája. Impresszionista szinessége Verlainere emlékeztet s ötletessége Heinere. Költeményeiben arra utal, hogy a beteljesülés öröme elérhetetlen, ami nem egyértelmű a megvertséggel. Aki a fennkölt cél s részleteiben megvalósított cél közötti távolságot megmérni tudja, rájön arra, hogy mért elérhetetlen a beteljesülés öröme s rájön arra is, hogy a csalódás megérte a törekvést. Vannak versei, amelyekben önmagán nevet; bizonyos bonhomia volt benne, bizonyos disztillált érzékiség s éneklő szkepticizmus. Jónéhány verse William Blake “Songs of Innocence” és “Songs of Experience” verseivel hasonlítható össze, de aligha lehetne bebizonyítani, hogy Blake hatott rá. Higginson szerkesztővel folytatott levelezésében többször megemlítette, hogy Keats, Browning és Elizabeth Barrett verseiben gyönyörködött; ebből sem következtethetünk arra, hogy ezektói a költőktől tanult. Epigrammatikus modora Emersonra emlékeztet, de a REMÉNYI: Emily Dickinson — 31 —
