Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
KÖNYVSZEMLE sadalmi, lélektani és alkalmi hangulati kivetülését tükrözi. A megbomlott értéktudat, a bódult koegzisztencializmus korában feltétlenül imponáló jelenség az olyan költő, aki hittel vallja, hogy: “Úristen, a te diadalmas Dalod zendül meg ajkamon Amit nem ölhet meg a kard-vas, Se zsarnok földi hatalom.” Horváth Bélában ez a kemény, egyetlen alárendeltség él, s ez a katolilikus költőben nem nagyon gyakori, közvetlenül Istentől függés kialakított benne egy remete-öntudatot, a magára-maradásnak valami olyan költői formáját, amelyben csak ez a vallomás magányos, de tételei az emberi történés nagy fordulatainak filozófiai meglátásaiból formálódnak. Különös kor, amelyben egy katolikus költő így ír: “Vadásztak az urak rám, És elhagyott a nép. A mennyeket mutatván Volt bánatom elég.” Ez a kötet vers minden lapon egyegy más magyar bánat könnycseppjeit csillantja meg. “Mohács körül...” és “Hol vagy, te nép?” című verseiben a történelmi gyökerű magyar fájdalmak feszülnek. “Apám hazatér” és “Hadi árva” című versei az első világháború vetését mutatják meg. A magyar és történelmi katolicizmus számos versében láttatja meg arcát, amely mindig komor és aszkétikusan merev és zárkózott, ha egy-egy súlyos emberi problémával találja szemben magát. Horváth Béla, a költő sajátos diadallal adózik “A ledőlt zsarnoknak”: a pár sorban “I. B. emlékének” dedikálva felcsap a letiport, de ismét talpra álló ember érzése. Viszont a népnek sem olyan szószólója, sem a történelmi, sem a mai népnek, hogy érdekében elveszítené megtalált és gyakran hangsúlyozott magyarság-fölöttiségét. “A népgyűlés” érdekes példája ennek a hűvös, szinte nem is költői, hanem történetfilozófusi látásmódnak. De a szúnyókáló, felelősségét nem látó és nem vállaló egyház is megkapja részét a költő kritikájából. “A méltóságos és főtisztelendő ..című versben, amelyben a “kanonok ur ebédel,” és “nagy messziről megáldja buzgón a lázadó szegényeket,” már a szociális katolicizmus próbálgatja erejét. A Jászi Oszkár nyolcvanadik születésnapjára írt “Alkalmi vers” pedig “a forradalmi hagyományért örök forradalmár” politikusnak adja meg a katolikus költő dézsmáját. Ezt a mi keserves korunkat, amikor az egész glóbuszt gyalázatba döntötte az ember esendő gyengesége, szépen örökíti meg “A bújdosó látomása” és az “Elhúrcolt magyarok éneke.” Ez utóbbiban mondja: “E korban szenvedénk, melyben vigadni szégyen. Lüktetnek sebeink az Isten öt sebében S miként elrendelő, megadjuk ím a vért: Ma reggel meghalunk egy élő nemzetért.” Ez a négy verssor Horváth Béla költői hitvallásának legjobb megfogalmazása, mert benne individualizmusa, amely többnyire erőszakolt hangsúlyú, elveszti éleit és beleolvad a szenvedők nagy testvériségébe, akik meghalnak “egy élő nemzetért.” Ha még hozzátesszük, hogy a kötetben a költő számos kitűnő versfordítása is helyet foglal, megerősítjük azt a benyomást, hogy ez a könyv a magyar emigráció komoly értéke, amelyet nemcsak el kell olvasni, hanem amelyben olvasni is kell tudni. Mert van benne mit. B. E. — 155 —
