Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

NÉMETH SÁNDOR

Hét holland város

Gyermekkorom óta térképes ember vagyok. Nem a tudásszomj, inkább a romantika adta kezembe az első, narancssárga földrajzi atlaszt. Akkortájt különösen a hegyek, a folyók érdekeltek, minden, ami természet volt, s minél kevesebb ember, annál jobb. Az idegenes zord nevek kábítószer gyanánt hatottak rám, kedvenc hegységem volt a Magúra és a Krasznai havasok, kedvenc folyom az Ondava és a Tapoly. A városok piros pontjait elkerültem, a közigazgatási térkép a 63 vármegyével nem érdekelt.

Csak később lettem urbánus ember, akkor is Mikszáth és Krúdy hatására. De Lublót és Podolint már alig volt időm megkeresni a térképen: az emigráció — vagy inkább a disszidáció? — Hollandiába sodort. Ezzel a város és a természet, a naivitás és az urbánizmus küzdelme is eldőlt. Városokat láttam és polgárokat, akik lassan-lassan beszámoltak nekem arról, ami egyre jobban érdekelt: a nyugat városairól. Az érdekelt, amit historikusán egy tényező alakított ki: a polgárság talpraesettsége és életereje. A város, amelyek köré falakat, vizesárkokat húztak, ahol harangtornyot, templomot emeltek, egyetemet létesítettek és háborúztak az önállóságért és a jólétért. Egyre többet láttam a holland városokból, s városnéző kedvem csak nőtt — vele együtt a térképek, a modernek, útcajegyzékkel, régi metszetek, madártávlatból, ahol a város nevét két nemtő hordozza és a felírások még latinul vannak. Hallottam polgármestereket beszélni helyi városszépítő egyesületek összejövetelén, múzeumokban jártam, ahol a fácános-kappanos vacsora-tabló mellett a korabeli rézüstök és cinkannák is kiállításra kerültek, s mi több, hallgattam egymás városát böcsmérlő lokálpatriótákat sörözés közben. Történelemkönyveket olvastam, s így lassacskán kialakult bennem valami, ami a történelmi levegőt és az időszerű tudnivalókat képpé sűrítette. A magam magyar látószöge megmaradt; a tárgyat, a színeket és a keverés módját holland barátaimtól tanultam. Rájuk hivatkozom, amikor a bennem élő holland városok képét igyekszem megrögzíteni.

Maastricht

A legdélibb holland város, a szó jelképes értelmében is — latinos élénkség és szeretetreméltóság van benne, nem hazudtolja meg a római légiókat, akik a várost a Maas partján, mint átkelőhelyet alapították. Innen a név: Traieetum Mosae — Maastricht, s az élő történelem a terméskőből rakott, boltíves híd. A korai keresztény évszázadokban a művelődés középpontja volt; monumentális román temploma, amelyet erődítménynek is nézhetnek egyesek, sok vihart látott. Pontosan ezer éve, hogy az épülő templomot, s a gazdagodó várost meglátogatták dicső őseink is. Én, késői utódjuk, nem beszélek erről, csak a “Miasszonyunk” lőrés-ablakait kérdezgetem a régi haditényről.

— 143 —