Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
ÚJ MAGYAR ÚT inkább az amerikai történelem és társadalom krónikásai utaltak s nem az írók maguk; s ha igen, semmiesetre sem Sandburg közvetlenségével s egyéni élményeinek hihetőségével. Sandburg gyakran bőbeszédű; nem tudja megállítani a szavak áradatát, amikor emberszeretete egyensúlyt keres az élet kemény harcában s a köznapi hiúságokban. James T. Farrel A Note on Literary Criticism c. kötete tipikus amerikai reálisztikus író essay-gyűjteménye. Farrel Zola tanítványa. Az irodalom kettősségét/” hangoztatja, azaz művészi és társadalmi célját. A kötetben sok az idejétmúlta anyag; jelentőségét mégsem lehet letagadni, jóllehet az az érzésünk, hogy kevesebb szóval többet és újabbat mondahott volna. Az író ifjúkorában a marxi eszmékkel kacérkodott, később azonban Amerika egyik legélénkebb hangú irodalmi nacionalistája lett. Egyik alapvető elve, hogy az író a társadalmat átalakíthatja. Visszautasítja az “új kritikusok”nak, teszem fel, John Crowe Ransomnak, azt a nézetét, hogy a szociológus vagy a politikai író nem ütheti orrát az irodalom autonómiájába. Van Wyck Brooks kiemeli az író tanító szerepét; mintegy a társadalom lelkiismeretének tekinti. Végűi hadd emlékezzem meg Charles Feidelson, Jr. Symbolism and American Literature című kötetéről. Feidelson szerint a szimbolikus költő egységet igyekszik kihozni a változatosságból, de eltérően az eddig vallott felfogástól, a mű írója a szimbolizmusban nem alanyi kifejezést lát, hanem tárgyilagosságot. Könyvének legeredetibb fejezetei azok, amelyekben az amerikai szimbolizmus kialakulását tárgyalja; a puritán hagyományokkal kezdi, érdemlegesen elemzi a new englandi transcendentalista költőket és írókat s kihangsúlyozza Hawthorne Poe és Melville helyét az amerikai irodalomban s a világirodalomban. Kritikai eredetiségét az határozza meg, hogy nagy elismeréssel adózik az amerikai költők szimbolizmusának, amely hatott az európai költőkre s ezzel a felfogásával olyan tekintéllyel ruházza fel az amerikai irodalmat, amely eltér az eddigi értékelésektől. Noha Baudelaire és Mallarmé szinte rapszodikusan dicsérték Poet s Johannes Sshlaf és Arno Holz Walt Whitmant, az európai irodalomtörténészek arra voltak hajlandók, hogy Amerikában “szellemi gyarmatot” lássanak s nem olyan civilizációt, amelynek költői a sejtelmek színét s zenéjét fejezték ki. Feidelson kijelentése olyannak tűnik, mintha valaki azt írná, hogy Catullus hatott a görögökre. Annyi bizonyos, hogy a kötet gondolkodásra késztető szempontokat tartalmaz s nem szabad úgy megítélni, mint egy amerikai irodalomtörténész s kritikus bizarr szeszélyét. A nyolc kötet ismertetésében csakis a legjellemzőbb tárgyi, elvi és eszmei mozzanatokat érintettem. Egyik műről sem lehet azt mondani, hogy jelentéktelen. Akár szófukar az író, akár nem tud uralkodni szavai szenvedélyén, mindegyik mű megérdemli az érdeklődést; mindegyik kötet hű tükre a fejlődő s sok tekintetben érett amerikai kultúrának. Olyik munka nagyvonalú. A kötetek méltán egy sorba helyezhetők az irodalmi célt szolgáló értékes s időszerű európai munkákkal. A témák a legtöbb esetben az amerikai irodalomra szorítkoznak, de aktuálitásuk s az aktualitáson túlemelkedő tartalmuk olyan, hogy az emberi közösség hangjára is ismerünk bennük: arra a hangra, amely megérdemli a figyelmet függelenűl attól, hogy ki melyik nemzethez tartozik. — 100 —
