Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

besüvítenek a téli szelek a gazdátlanná lett könyvek árvaságába. Hová lettek azóta a könyvek, a kakukóra és a kiadatlan kéziratok? Ki törődik a magyar géniusszal?

Földi maradványai számára még koporsó sem akad a vészes napokban. Végül a házbeli korcsmáros egy régi szekrényét ajánlja fel. Abban fekszik a liftaknában, amikor három nap múlva az első két orosz katona benyomul a házba. Ordítoznak, rázzák géppisztolyaikat, ittasok. Egyszer csak megállanak a markáns arcú halott előtt. Leeresztik géppisztolyaikat és értelmetlenül nézik a halottat, akinek összekúlcsolt kezébe egy jószívű lakó kis virágcsokrot helyezett és föléje egy írást:

“Szabó Dezső író”

Az oroszok nem értik se az írást, se az embereket, se ezt az országot, se annak népét, lelkét, sorsát. Idegen halott számukra mindez. Később a lakók az orosz tiszteknek is magyarázzák, hogy “nagy magyar író”, egy “magyar Tolsztoj” halt meg itt. Naivan azt remélik, hogy nagy temetést fognak rendezni, orosz katonai díszkísérettel. De a parancsnok mogorván rájuk ordít, hogy hatan vigyék ki a Rákóczi-tér közepére, a szökőkút mellé. Ott feküdt még tíz napig a csapkodó aknák forgatagában Szabó Dezső. Mellette a park padját egészen leszakította egy robbantás. De a mester koporsója sértetlen maradt. Tíz nap múlva jött néhány fiatalabb tanítványa, Dr. Kiss Sándor tanár és mások (kik később mint “összeesküvők” börtönbe kerültek) és eltemették a fagyos januári földbe. Kis fejfa került föléje a nevével és néhány virággal.

Ott feküdt a József-körút szélén, nem messze a járdától, nem ke vesebb mint négy évig. Az első évben még lehetett egy ünnepélyes megemlékezést rendezni a téren, gyászfáklyákkal amelyen Nagy Ferenc és Veres Péter miniszterek is megjelentek, Rákosi bősz kirohanásai ellenére. Némelyek még akciót is indítottak, hogy a főváros — kívánsághoz képest — engedje eltemettetni a Gellért-hegy délkelet felé néző ormán. De oda mihamar a Vörös Hadsereg otromba és mindenki által gyűlölt emlék-művét állították az ország szégyenére. Végül 1949. május 19-én megengedte a főváros, hogy a Kerepesi temetőben kapjon helyet.

Műveit azonban a Révai József-féle forradalmi kultúrsikkasztók a kommunista-ellenség bélyegzőjével látták el és kitiltották a könyvtárakból és könyvkereskedésekből. Holott Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Ady vonalának további oly tatója volt a két világháború között. Tévedései, kisiklásai, sokszor pedig belzebúboskodásai számosak lehettek. De még az emigrációban is széttekintve elmondhatjuk, hogy lapok és folyóiratok szellemi becsületességének egyik kritériuma, hogy felismerik-e és hírdetik-e Szabó Dezső értékeit.

Az Új Magyar Út gondolatban leteszi koszorúját annak sírjára, aki a temetőnek egy másik nagy halottjával együtt elmondhatja magáról:

“Hiába törnek életemre Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.

Örök virágzás sorsa már az enyém Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó kemény,

De virágzás, de Élet és örök”.

BARTH A: Szabó Dezső halála tíz évvel ezelőtt

7