Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

SZITNYAI: Forgószél

A lakására ment. Fáradtan végigdobta magát a heverőn. Emlékezetes nap! Rálőtt egy ember, egy barát. Ezekután sem tudja megtagadni tőle azt a meggyőződését, hogy az egyetlen megszállott a közönséges haszonlesők között. Miként tévedhet ekkorát egy ilyen szkeptikus, mindent kétellyel mérlegelő, gúnyoros szellem?

Szaladó léptek sűrű dobogása hallatszott fel a nyitott ablakon. Pánikszerű iram, az ijedelem kétségbeesett loholása. Valami történt! Eszébe jutottak a fenyegető szavak: “Nem adok egy órát és ebben a városban... ” Felugrott a heverőről és az ablakhoz lépett. Egy megkergetett embercsoport szétszaggatott uszályának darabjait látta eltűnni az utcasarkokon. Acélosan éles kattanások, fegyverek szalvéjának egyenlőtlen ropogása hallatszott. Velőtrázó sikolyok követték.

— Csukja be hamar az ablakot! — kiáltott fel egy jóindulatú hang.

Az alkonyodás árnyai olyan hirtelen zuhantak a házak közé, mintha

maga a nap is megrettenten menekülne az események elől. Valaki feldúltan rohant be a házba. A bevágott kapu dörrenése, izgatott léptek kopogása hozott valami vészhírt. A kicsapódó ajtón csaknem bezuhant Maris.

— Doktor úr!... Rettenetes! ... Szamuelli van itt a terroristákkal. Most vittek el egy férfit a Fő-térre. Ott fogják felakasztani. Ó, milyen szörnyű volt! Láttam, amint vitték. Az egyik szeméből csörgött a vér.

— Ki volt az? — kiáltott fel Sándor hirtelen sápadással.

— Az a Kertész, akit az asszonyok kiszabadítottak a börtönből.

Sándor megkapaszkodott az ablakdeszkában.

— Nem lehet, — suttogta.

— Halálra ítélték, mert hogy az ő műve volt a mai lázadás.

Sándor kirohant a szobából.

— Hová megy az Istenért?! — jajdult utána a lány hangja.

Nem felelt. Tovább rohant, le a lépcsőkön, ki’a házból. A sötét és néptelen útcába. A tér felé, ahol egy embert, egy igaz embert akarnak megölni. Csaknem nekirohant két szemközt jövő férfinak. Tovavitt beszélgetésük egy foszlánya csapódott a füléhez:

— ... meg sem mukkant, kissé rángatódzott, aztán passz, ennyi volt az egész. Maga a vádbiztos akasztotta fel.

Sándor megállt.

— Felakasztották? — kiáltotta a két férfi után és olyan volt a hangja, mintha egy rekedt síp visított volna fel a torkából.

Azok egy pillanatra visszanéztek és szó nélkül továbbmentek. Néhány lépés után visszakiáltotta az egyik:

— Megnézheti, ott lóg a lámpavason!

Szerette volna felkiáltani az éjszaka rémülettel teli csöndjét:

— Gyilkosság történt! Gyilkosság! Hol vagytok emberek?

De ki az, aki felelni merne az emberi lelkiismeret e vészkiáltására?

A direktórium épületében tartja borzalmas ítélőszékét Szamuelli. A dolgozók felé mutatott elrettentő példa első áldozata már kínszenvedett a lámpavason. A többiekre a hajnali órákban kerül sor, hogy az egész nép apraja-nagyja tanúja lehessen. A házfalakra ragasztott parancs elrendelte, hogy a fosztogatás minden elhurcolt darabját be kell szolgáltatni a Vigadó

— 47