Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

ahol a Hughes-gép állott. Izgatott billentyűzéssel adta le vészkiáltását: — Azonnal karhatalmi segítséget kérünk! Az asszonyok fellázadtak és lefegyverezték a karhatalmi szerveket! A börtönökből kiszabadították a politikai foglyokat, az ellenforradalmárokkal konspiráló Kertészt is. Tatár­­várott e pillanatban nincs államvezetés, nincs városvezetés, nem működik a táviró és a telefon. Minden hatalom a csőcselék kezében van. Az anar­chia teljes és a sikerüktől megrészegült zendülők, akiket szervezett munká­sok és katonák is támogatnak, percekkel ezelőtt kiadták a jelszót, hogy rekvirálni a politikai megbízottak lakásain! Kikerülhetetlen a vandál fosz­togatás, a következmények beláthatatlanok! Egy Tatárvárról elinduló ál­talános ellenforradalommal is számolni lehet, ha nem jön gyors meg­torlás. A fosztogatás már el is kezdődött. Először Kutas lakását rohanták meg. A pazarul berendezett villa ablakain zsákszámra szórták ki a renge­teg lisztet, cukrot, kávét, teát, zsírosbödönöket, vajasládákat, boros- meg pezsgős palackok százait, a gyomornak mindazokat a kincseit, amelyekből a dolgozó népnek már hónapok óta nem volt semmi része. Aztán a lakás berendezési tárgyaira került sor. Semmit sem vittek ki, mindent az abla­kokon hajigáltak le. Több darbban a zongorát, drága bútorokat, szobro­kat, festményeket, porcellánokat. Vigyáztak, hogy senki semmit se vigyen magával a lakásból, mert valaki kiadta a gúnyolódó jelszót, amelyet gyor­san magáévá tett a nevetgélő tömeg­— Egyéni kisajátítás nincsen, csak közösségi igénybevétel. Mi be­tartjuk a tanácsköztársaság parancsait. Itt öntudatos és szervezett mun­kások dolgoznak! A kihajigált tárgyakból aztán mindenki azt vihette el, amit akart. Ami az utcán hever, az senkié és mindenkié. A várost már hónapok óta a rettegés zsibbasztó állapotában tartotta a terror, hónapok óta nem lehetett látni mosolygós arcot, nem lehetett hal­lani szívből jövő nevetést, a gyanakvó félelem sanda pillantásaival suhin­tottak egymásra az emberek és az úteán találkozó ismerősök óvatosan kö­rülnéztek, mielőtt szóba elegyedtek. A város most olyan volt, mint a bol­dog békevilág ünnepélyein, a mámorosodó, nyüzsgő sokadalommal teli Pacsírtasziget. Az asszonytömeg, amely már férfiakat, aggokat és gyerme­keket egyaránt magával sodort, óriás és végtelenül hömpölygő precesszió­ként vonult a romboló és fosztogató kedv útján, amelynek állomásait a direktóriumi tagok és politikai megbízottak lakásai alkották. Akik már teleszedték magukat az útcára szórt kincsekből, azok hazasiettek zsákmá­nyukkal, hogy még időben érkezhessenek a következő állomáshoz. Az élel­mesebbek zsákokkal, kézikocsikkal vonultak fel. Szállító karavánok kelet­keztek, amelyek módszeres alapossággal hurcolták haza a harácsolt javakat. Egy tíztagú prcleíárcsalád katonás menetben kísérte a zsúfolásig megrakott taligát. Az élen hétéves fiúcska lépkedett, kezében seprűre tűzött női ruhadarab zászlajával, fején hadisisakként a homlokáig rántott éjjeliedény. Visítozva tört ki belőle a gúnyolódó ének: — Fel-fel ti rabjai a földnek!... A temetőben ijedt visongással csilingelt a lélekharang. Messziből, fel-SZITNYAI: Forgószél — 43 —

Next

/
Thumbnails
Contents