Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
állt a bejáratnál, előzékenyen ugrott ki, hogy feleségének a kiszállásnál segítsen. A nő fürkészve nézett rá. — Éhes vagy? — Igen, éhes — hagyta rá a férj, hogy elvágja a további kérdezősködés fonalát. — Garázsba tegyem a kocsit? — Felesleges. Úgysem maradunk soká. Nem, mert csak gyümölcskoktélt eszik és paradicsomlevet, meg salátát. A vonalai! Te jó ég, mi lenne, ha egyszer nem gondolna a vonalaira, ápolt bőrére, művészi hajviseletére, hanem füvet vágna és ásna a kertben, vagy krumplit hámozna, ebédet főzne, azután vele ebédelne, igazi, jó, kiadós ebédet! Nem lehet ezt tovább kibírni. Hogy is tűrhetett eddig! így élni, megalázottan, lenézve, egy üreslelkű, hiú, önmagával eltelt nő mellett. Ha erről az útról hazamennek Nizzába, akkor . . . A színésznő hátradőlt kényelmes székében és cigarettára gyújtott. Mindenki őt nézte az étteremben. A citromsárga kosztümben, melyhez szilvakék nyúlszőr kalapot viselt, nem látszott többnek húszévesnél. És szép volt, igézőén szép. Hiszen karrierjét is ennek köszönhette. A szépségversenyen nemcsak az első díjat vitte el Nyugat minden pályázó fiatal lánya elől, hanem a filmrendező szerződési ajánlatát is. Ez az asszony, aki jóval túl van a harmincon, ma is lányszerepeket játszik. Ő a dédelgetett kedvenc, aki Párizs utcáin épen úgy elragadtatott kiáltásokat hall, ha kocsijából kilép egy bolt előtt, mint Londonban, vagy Bécsben. — Remélem, nem hiába jöttünk — mondta tűnődve a nő és györigyházkörmü keze kinyúlt a pohara után. — Hiába? — Az orvos túlozhat. Talán sötéten lát. Nem ismeri a mama szívós életerejét. Mert ne felejtsd el, mama a legjobb koszton él, gondtalanul, minden nap pontosan kiszámitott, magas kalóriaértékű . . . Mit nevetsz? — Semmi, nem fontos. Kivette a diszkréten szalvéta alá rejtett számlát, megnézte és egy kerek összeget csúsztatott a tányérkára, az asztalkendő alá. Kalória! — gondolta közben és keserűsége újraébredt. Kalória! Mit tud ez a Mira a száz és száz kínzó, rágcsáló, életet kiszívó élősdiről, amelyek szegény mama testét gyötrik. Az egyedüllét, a menekültek közelléte, akik minden gondjukat neki sírják el, abban a reményben, hogy a híres filmszínésznő anyja majd segít rajtuk. És a honvágy. A vad, kínzó sóvárgás a budai kétszobahallos lakás után, a dunaparti gesztenyefák után, a balatoni kis nyaraló álmosító csendje után. A honvágy, ami ott zokog szegény mama minden levelében. Mit tudja ez az érzéketlen, tapsból és újságcikkekből táplálkozó, ünnepelt asszony, mi az egyedüllét, az elhagyatottság, a kietlen magány. A könny. A kín. Ezt mind csak a Jupiter-lámpa fényében ismeri, színlelve, megjátszva. Meg kell ettől az asszonytól szabadulni. A színésznő figyelte az ura arcának színváltozásait, hosszú, sötétre festett pillái alól. Csupa türelmetlenség ez az ember, gondolta közben, csupa elégedetlenség, keserűség. Mit akar ennél többet? Pompában, fényben, jólétben ilyen idegeskedő, ilyen gondterhelt és indulatos. Mit csinálna KISJÓKAI: Marika visszajött 401 —
