Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT móló testőríróktól kezdve egészen a római Magyar Kollégium aggódó ösztöndíjasainak vergődésééig. Gyula bátyám gyakran emlegette, hogy testvére, Gejza, a jogtörténész, már Bécsből minden egyes esetben megzavarva, egyensúlya-vesztve tért haza. Apám Párisban máskép reagált: lenézte a franciákat, akiknek nyelvén alig beszélt1; de én, Berlin- és Róma-járó sarjuk, tudván-tudom, hogy lényegileg a két magatartás közt kicsiny a különbség. Az én sorsom végül is az lett, hogy külföldre szakadjak, s a probléma az én bőrömön fájóbban égett, mint az övékén, kik csak kirándulói voltak a boldogabb Nyugatnak. Olasz- meg Németországban, de aztán főként és igazában Portugáliában hányszor nem fájt alázva bennem is, hogy a nyugatiak csak csudabogár-számba vettek s a magyarság szemükben valami másodrendű exótikum volt csupán. Hosszú küzdelembe és sok orrbetörésbe került, amíg mind a Gejza-bátyám-féle megzavarodásnak, mind az Apámféle kissé feszelgő lenézésnek fölébe kerülhettem. Egész életemben sokat tanultam az egészen öregektől, kik számomra gyakrabban adlak igazándi útbaigazítást, mint más fiataloknak. (Ennek is megvan a maga mélyen fekvő oka, amiről majd egyszer később szeretnék beszélni.) Ilyen reveláció volt számomra az itt következő történet: 1936. tavaszán Berlinben egy zsidó építésszel egészen elbámulva álltam az utca szélén, nagy tömeg sodrában, s néztem ahogy komoly porosz családapák és családanyák, akiknek az előbb még semmi bajuk sem volt, ütenyesen előrenyújtják jobbkezüket és irtózatosan kiabálnak Hitler gyógyulásáért. Aztán jött is Hitler, aki aznap elfelejtett megfésülködni, egyik kezével belekapaszkodott saját övébe, hogy el ne essék, a másikkal meg folyvást legyintett, hogy hagyják, őrajta már úgysem lehet segíteni. Ez a látvány bizonyára egész életem legbohózatosabb élményeinek egyike volt. Nevettem és átpislogtam kísérőmhöz. S ez az öreg zsidó, aki bölcs és művelt ember volt, egészen világosan megértette, hogy mire gondolok s így szólt csöndesen: “Wir aber, Orientalen, wir sind aelter..” Igen, mi keletiek idősebbek vagyunk. Persze, mi magyarok, bőszült renitensek, egészen másként, mint abstrakcióra hajló, okos, fölényes, rejtélyes zsidók, — de hiszen ezúttal csupán/ az idősebbségen van a hangsúly. Nekünk az ilyen kamaszos handabandára nincsen szükségünk. Nekünk nem kell összegyülekeznünk ahhoz, hogy nemzetnek érezzük magunkat. Ismertem egy fiatalembert, aki 1938-ban, midőn az ország Szent Koronája közszemlére volt kitéve a királyi Várban, nem mert oda elmenni, mivel nem ítélte magát méltónak arra, hogy színről színre lássa a clenodia Regni-t. Ilyen a magyar nacionalizmus. Ha pedig az ember egyszer már felgondolta és megértette az itt vázoltakat, akkor már módjában és jogában áll, hogy a nyugati népekkel szemben megőrizhesse egyensúlyát. Jogában és módjában áll — nem lenéznie őket: ez oktalanság lenne; hanem hangsúlyoznia velük szemben: nem fennsőbbségüket; ilyesmi nem létezik; hanem azt a másféle életértéket, amit mi, a magyarság képviselünk. Végtelen értékességünk éppen régi voltunkban rejlik. S itt hadd térjek vissza egy pillanatra regényem hőséhez, Szentgáli Illéshez. — 396 —
