Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
gyakorlatban megtartotta a földet, de többé-kevésbbé kíméletlenül kizsákmányolták. A nomádok birodalmai tehát nem ismertek szilárd, zárt határokat és faji vagy nyelvi egységet sem. Ilyen egységre nem is törekedtek. Könyörtelenül letörtek minden ellenállást, de a legyőzötteket, akár egész törzseket vagy népeket, főként ha szintén lovasnomádok voltak, készek voltak minden további nélkül felvenni saját) szervezetükbe, anélkül, hogy népi egyéniségük feladását kívánták volna tőlük. A lovasnomád társadalom mindig hajlandó volt felvenni és egyenrangúnak elismerni olyan idegeneket, akik megfeleltek a nemes és értékes emberről alkotott elképzelésének. Magától értetődik, hogy a lovasnomádok szemében a bátor harcos volt az igazi, teljes értékű ember. A népközösségbe való tartozásnak ez a mondhatnánk etikai felfogása teszi csak érthetővé Attila és germán alattvalói sajátságos viszonyát is. A lovasnomádok közösségi érzése egyáltalában főként az egyetlen főség alá tartozás elismerésén alapult. A közös uralkodó az Istentől uralkodásra rendelt és ezért különleges szerencsével kitüntetett dinasztiából került ki. A hívatott és bevált vezetők főségét készséggel elismerték, mert alattuk, szerencséjük részeseként, még az egykori legyőzött is újra felküzdhette magát, ha elég bátor és ügyes volt. A nomád birodalmak így sokszor hógörgeteg módjára növekedtek. De ha meghalt vagy csődöt mondott az uralkodó, illetve a dinasztia, a birodalom épp olyan gyorsan szétesett és népei meg törzsei más hatalmi csoportokhoz csatlakoztak. Az egységes nagy államok szervezése azonban gyökeres társadalmi átalakulással járt. Kezdetben volt a törzsek és nemzetségek laza szövetsége, amely csak a háború esetére választott vagy ismert el közös vezért. A végén látjuk a valódi abszolút monarchiát. De hogy ezt megteremthessék, az eredeti törzsszervezetet jórészt meg kellett semmisíteni, az egyeduralkodó ve.élytársait, természetesen legközelebbi rokonait, el kellett tüntetni, szükség esetén kegyetlen erőszakkal. A törzsszervezet megsemmisítésére a magyar történelem nyújt példát, az egyeduralom megteremtésére a számbaj övő trónkövetelők eltüntetésével pedig a húnoké. A lovasnomádok fölényes hadiművészetükkel könnyűszerrel leigáztak számban sokkal erősebb földművelő népeket. A steppén kívül, a sűrűn lakott földművesvidékeken azonban majdnem mindig elérte őket ugyanaz a sors: a hódítók vékony uralkodó rétege ugyan új, keményebb szervezetet adott a meghódítottaknak, de az exogámia szokása következtében hamarosan felszívódott alattvalói tömegében. — Mindezek a sajátosságok és jelenségek tipikusak és jellemzők azokra a lovasnomád népekre is, amelyek a kora-középkor folyamán egymásután birtokukba vették a Dunamedencét. Már említettem, hogy a lovasnomádok embertani szempontból egyáltalában nem voltak egységesek. Valószínű, hogy a sajátos steppekultúra alapvetésénél az irániak játszották a főszerepet. A koraközépkor azonban a török népek és a török népvándorlások korszaka volt. A Dunamedence ezekre különleges vonzóerőt gyakorolt és úgy látszik, hogy csak ők ismerték fel világosan és tudták kihasználni ennek a tájnak geopolitikai ÜJ MAGYAR ÚT — 382 —
