Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
ÚJ MAGYAR ÚT bérként hördült fel ellene a Rákóczi-lázban égő magyarság. A hivatásos történészek közül Ballagi Aladár vezette a meg-megújuló Szekfű-ellenes rohamokat, sok lelkesedéssel, de annál kevesebb forráskritikai érzékkel. A hullámok elültével ma már bizton megállapíthatjuk, hogy Szekfűt a Rákóczi-gyalázás igaztalan vádjával hurcolták a nemzet ítélőszéke elé, hisz a kártyabarlang és a hajnali sétalovaglások az akkor uralkodó erkölcsi felfogás megtűrte történeti tények voltak. De Ballaginak is igaza volt, mert Szekfű olyan időkben mert történeti tényeket hangoztatni a szédületes magasságokba emelt Rákócziról, midőn a Fejedelem személye köré font kultusz a nemzeti ellenállásnak lett kiapadhatatlan forrása a Habsburg-uralommal szemben. Ekkor és így lépett rá Szekfű a közszereplés dobogójára, ahonnét csak nemrégiben bekövetkezett halála szólította el. Első fellépése meghozta számára a nem remélt széleskörű nyilvánosságot. De a közvélemény reakciójától megijedvén, átmeneti időre visszahúzódott a könyvtárak és levéltárak csendjébe. Ezt az időt, az I. világháború éveit, a török hódoltság forrásainak tanulmányozásával tölti, hogy néhány esztendő múlva mesteri párhuzamot vonjon a török pusztítás és Trianon között. Ekkor még teljesen más utakat jár, mint angol kollégája, Arnold J. Toynbee, aki történészhez nem illő módon avatkozik be a világháború fülsértő propagandájába (1915), a magyar nacionálizmust tévén meg a világkatasztrófa egyetlen okául. Ezidőtájt és titokban azonban már Szekfű is közvéleményformáló szerepre készült. Az első világháború utolsó évében megírja “A magyar állam életrajzá”-t. A belőle kicsendülő alaphang és végkövetkeztetés szerint Magyarországnak a mindenkori Németország oldalán a helye, tekintet nélkül a német rendszer politikai tartalmára. Műve hosszú időre szóló érvénnyel öntötte formába a német-magyar barátság gondolatát, mégpedig olyan szolgai alázattal, mely díszére vált volna a bizánci szellemű történetírók bármelyikének. E propaganda-célzatot nem számítva, a részletek kidolgozásában maradandó értékeket alkotott. Ez volt tán az első kísérlet, mely széles mederben mérte fel a magyar állam és népiség fejlődését a szellemtörténet sokszor torzító magaslatairól. Életpályája most már gyorsan ível felfelé: 1922-ben külügyminisztériumi osztálytanácsos, 1924-ben egy rk. tanári címet kap, 1925-ben a budapesti egyetemen az újkori magyar történelem nyilvános r. tanára lett. Közben megírja mindenkihez szóló legnagyobb hatású művét, a “Három nemzedéket”, mely későbbi kiadásaiban már a napi eseményeket boncolgatja. Ezzel s elszórtan (Magyar Szemle, Népszava, stb.) megjelenő cikkeivel a történeti publicisztika nálunk merőben új műfaját honosítja meg, amit a tőle megszokott színvonalon csak a történész műveltségű Pethő Sándor és esetleg Szvatkó Pál volt képes művelni. A Hóman-Szekfü “Magyar Történet” újkori, lendületes stílusban megírt fejezetei még ellenfeleit is lenyűgözik. Alapvető hibája azonban, hogy a szellemtörténeti módszert vaslogikával végigerőltette újkori fejlődésünk szakaszain, így szükségképpen homályos megvilágításba került a gazdasági tényezők történetformáló szerepe, bizonyos mértékben pedig kiesett a fejlődésből a széles néprétegek életének a rajza. Nem bírt elszakadni egy letűnt korszak mértékegységeitől. Lényegében véve a köznemesi szemléletnek volt a történetírója, még akkor is, ha egy fennkölt szellemű — 332
