Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

fel. A lány okosabb volt, mint az önkínzó költő s rájött, hogy a papírra festett fiatal hősöknél mégis csak többet ér öregedő varázslójuk egy család számára. Vörösmarty sebeit begyógyította a boldog házastársi szerelem. De néhány versére ráfagytak a késői vihar barázdái s a világ keservei a megrázkódtatás után még meztelenebb fájdalommal nyilalltak át a költőn.

Már pedig a világ földrengésre készült. Tévedés azt hinni, hogy az emberi nyomorúság hírei a kihaló postakocsik kerekein lassan és eltompulva jutottak el a lelkiismeretig. Ellenkezőleg. A hívő kor, amely új Édenkerttel biztatta a népeket, sokkal érzékenyebb volt a kudarcokra, mint a huszadik század. Tömegirtások, szadista kínzások és honvesztő népvándorlások után a legtöbb léleknek elveszett a hite az emberi fajban. Világújító remények helyett legfeljebb szomorú irgalomra számítunk egymásnál. Szenvedők és kínzók közt elmosódott a morális határ, hősök és gonosztevők, hóhér és áldozat közt alig van különbség, a világ kegyetlenség és szenvedés színhelye, a kivégzök vakon mészárolnak s a kivégzettek megdicsőülés nélkül, reménytelenül pusztulnak el. Vörösmarty életében azonban a demokrácia lelkes evangéliuma élesen elválasztotta a fény katonáit a sötétség zsoldosaitól. Látomásukban fehér és fekete angyalok viaskodtak a világ sorsáért; a fehérek a nép üdvétől eltelve, a feketék a zsarnokok bérén. Sokkal éberebb volt a lelkiismeretük, érzékenyebb az idegpályájuk és egyszerűbb a gondolkodásuk, mint a mienk. Erre a lelki lemezre kell rávetíteni a kor örömeit és bajait, vesztett és nyert csaták híreit. Jelentéktelennek tűnő hírek akkora megrendülést okozhattak, mint a mai emberben Hirosima. A tízesztendős írországi éhínség, az angol “gyárnép” nyomora, az amerikai rabszolgagazdálkodás az ültetvényeken, a cárizmus kegyetlenkedése Lengyelországban és saját alattvalóival, Páris vérszomjas morajlása a mélyben, Bécs örökös fondorlatai a dunai fél-nemzetek közt, a magyar reformkor vezéreinek ideológiai háborúja egymással: mindmegannyi híradás volt a sötétség hatalmáról. Az apostolok gyanítani kezdték, hogy új Bábel-torony s nem közös Akol épül az új evangélium talpazatán.

De egy költő lelke magától is elsötétülhet. Vörösmarty öregedett, vére “megsűrűdött”, ahogy maga írta később s a sűrűsödő vér mocsarából komor látomások párologtak fel. A kifelé tekintő férfiévek után a legtöbb ember — magasabb fordulón — visszakanyarodik befelé néző ifjúkori természetéhez. Vörösmarty belső világa valószínűleg akkor is elkomorult volna, ha nem törődik a külső világgal. Utóvégre egy ember születhetik is arra, hogy Tacitus legyen a kedvenc írója, nem kell összeesküvést, terrort, lázadást, kegyetlenkedést látnia. Akinek Ossiánra, Tassora s a Shakespeare-tragédiákra esett a választása olvasás közben, sohasem tarthatta Édenkertnek a földet, még ha azon fohászkodott is, hogy azzá tegye a népe s az emberiség!

Ebben a lelkiállapotban érte Vörösmartyt a galíciai lázadás. Bécs a galíciai lengyel tartomány függetlenségi vágyainak megbénítására a népbabonát az ottani földbirtokosok ellen fordította. Híre járt a jobbágyok közt — s a rémhírt politikai ügynökök koholták — hogy az akkori kolerajárvány okozói az udvarházakban laknak. S az udvarházak nemsokára égni kezdtek, gazdáikat felkoncolták a parasztok. Bécs a saját

CS. SZABÓ: Az utolsó fejezet

— 255 —