Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

mennyire “a gépek s a tömegcikkek gyártásának hazája Amerika”, akármennyire idegrontó a létért folytatott harc, itt sem kell a léleknek elbúj dosnia önmagától. Felelőtlen állítás, hogy ez az ország kizáróan a gépiesített sivárság szimbóluma. Igaz, hogy a hasznossági szempontok túlsúlyban vannak, de a művészi s intellektuális egyéniség mindinkább kiélheti lehetőségeit. Ne feledjük el, hogy Hölderlint nem értették meg vagy nem akarták megérteni német környezetében, Flaubertet erkölcstelenséggel vádolták szülőhazájában s József Attilának sem volt paradicsomi élete Magyarországon. Ma már a költőknek, jóllehet a legjobbak egymásnak írnak, Amerikában eléggé tág körben tekintélyük van s a prózaírókat s drámaírókat nemcsak jövedelmük arányában osztályozzák. Bizonyos típusú politikusoknak az értelmet megalázó zűrös szólamai nem visszhangjai a valódi amerikai kultúrának. Elvégre van-e ország, ahol nincsenek demagógok? Újabban olyan ismertnevű irodalomtörténészek s nevelésügyi szakértők, mint Jacques Barzun és Lionel Trilling, úgy nyilatkoztak, hogy az Egyesült Államokban a szellem embereinek megbecsülése többé nem szokatlan jelenség. Rosszmájúság az az észrevétel, hogy “népszerűségük” nem versenyzik a moziszínészekkel s színésznőkkel. Népszerűségre nem törekesznek, hanem megérttetésre s megértésre s akkor sem köznapi módon. A gondolat és a képzelet ép úgy kinyílhat az amerikai talajon, mint a virág. Az amerikai kultúrát nem a klasszikus normák vagy a romantikus lovagregények távlatában kell megítélni, nem is a gyilkosságok ábrázolásában tomboló rémregények alapján, hanem az új idők feltételei szerint s figyelemreméltó tünemény, hogy öt amerikai írót tüntettek ki a Nobel-díjjal.

Fiatal éveimben regényeket s elbeszéléseket írtam s amerikai életem elején arról álmodoztam, hogy előbb-utóbb angolul írok szépirodalmi műveket. írtam is, le is közölték egyik-másik ilyen természetű Írásomat, de rájöttem arra, hogy a felnőtt korban elsajátított idegen nyelv kritikai és tudományos célra alkalmatos s nem művészi célra, pár kivételes s így is némiképpen kétséges példa ellenére. Az egyéniségemen átszűrődött angol nyelvet ismerem s árnyalatait is, de megtévesztés lenne, ha a gyökeres amerikai szókincset vagy sokféle táj szólást magamnak tulajdonítanám. A lelki egyensúly érdekében úgy határoztam, hogy érzéseimet továbbra is magyarul öntöm formába s kritikai érzékenységemet angolul. Magától értetődik, hogy az érzést nem lehet erőszakosan elválasztani az értelemtől s rideg az értelem érzelmi kisérő melódia nélkül; azaz mindkét nyelven a “teljes embert” próbáltam megszólaltatni, s a kettő csak az ütem, a nyelvi gyökér következtében, eltérő. R. M. Rilke és T. S. Eliot francia versei a tour de force jelentőségével bírnak; az irodalmi alkotást művészi eredménnyel az anyanyelv szolgálja. A pénz a kenyérkereseti határon túl sohasem csábított s nem érdekelt, hogy az integritás rovására miként házasítsam össze a dollárt az írással. Amerika módot adott nekem a szellemi munkára s noha alkotó céljaimat csak töredékesen tudtam megvalósítani, azért dehogy is okolom angolajkú környezetemet. A tényekkel számoltam, a többi között azzal, hogy nem volt amerikai magyar kiadó s olvasóközönség, amiről a jórészt földmíves múltú bevándorlók nem tehettek, de az igézet szabadsága s felelőssége megmaradt bennem. Ismételten eszembe jutott, hogy évszázadokkal azelőtt Rotterdami Erasmus magyar hívei a nyugati kultúrát visszhangozták;

REMÉNYI: Magyar múlt, amerikai jelen

241