Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

módszerüket nem szeretem; nemcsak érdek, gusztus dolga is, ki mire vágyódik. De mintahogy hajdanában a paszomántos díszítés sallang volt s nem lényege a magyar sorsnak, így a “best-seller”-ek vagy a velük egyvágású, összetákolt színdarabok s egyéb “szórakoztató'’ művek elsősorban külsőségükkel, a szellem közhelyes vagy szellemes cifraságával hatottak s nem formai hitelességükkel, látóhatárt kitágító erejükkel s bűvöletükkel. Jelzem, az efajta írók magyarországi származását elvétve említik s akkor is inkább kuriózumképpen.

Vannak megbízható, sőt technikájukban érett fordítók a költők sorában is s mégis a magyar művek angolnyelvű fordítása ritkán adott esztétikai örömöt. Néhány magyar regény az eredetiből vagy a német fordításból átültetve került az amerikai olvasó elé. Az átlagregényeken a virtuóz fordítás sem segített volna s egy-két eset kivételével az átlagfölötti regények fordítói nem voltak a mű írójának színvonalán. Mint az összehasonlító irodalomtörténet tanára a clevelandi egyetemen a világirodalommal foglalkozom, abból az elvből kiindulva, hogy az emberi létnek van egy közös nevezője, amelyről a könnyek s kacajok szférájában a komolyan számbaveendő irodalom tanúskodik. A magyar irodalom mennyiben járul a szellem egyensúlyának megteremtéséhez? Egy amerikai főiskola tanszékén mennyiben megokolt a kritikai eklekticizmus magyar vonatkozásban? Jóllehet magyar az anyanyelvem s magyar kulturális hagyományom, tárgyilagosan megítélve milyen mértékben jogosult a magyar irodalom bekapcsolása a világirodalom tanításába? A felelősségtudat, a kanti “rettenetes” kötelességérzés s hajlamom, amely az emberi közösség tudatát cipeli lelkiismeretemben, s az a körülmény, hogy angolul közlöm az ismereteket a tanítványokkal, arra intett, hogy érzelmi előítéleteméit fegyelmezzem. A kérdést úgy oldottam meg, hogy egyik kurzusomban a közép- és délkeletieurópai nemzetek irodalmát méltattam s a magyar irodalom olimpuszi magaslatára is elvihettem hallgatóimat.

Ez azonban nem elégített ki. Lelki igényeim s az anyanyelv életösztöne megkövetelték, hogy továbbra is magyarul írjak s hogy a hazai s utódállamok magyar íróival, költőivel, tudósaival leveleket váltsak. Itteni magyar környezetemben, a néha se magyar, se amerikai mozaikká tört “köznyelv” világában, a nyelv tisztaságának hiányát fájlaltam; e tájon alig lehet világos képünk arról, amit a nyelvészek alapszókincsnek s peremszókincsnek neveznek. Munkám megkívánta az angol nyelv állandó használatát. Amíg a rombadőlt magyar sorssal együttéreztem s méltán attól kellett tartanom, hogy előbb-utóbb a magyar nyelv csak méla emléke lesz életemnek, ugyanakkor életem új stílusa kötelességeket rótt rám, amelyekkel az érzés és értelem meghamisítása nélkül fogadott hazámat igyekeztem szolgálni. Babits Mihály szerint a humor bizonyos fölényt jelent s sokszor a humorral próbáltam arányérzékemet megnyugtatni. S bárha a humor a világirodalom számos területén irányformáló bölcsesség, a szétdarabolt magyar nemzet zilált képe bennem élt s mesterkéltnek tűnt az iróniával vegyült humor akkor, amikor az európai magyar hírek üldözésről s nyomorról szóltak. A két világháború között többször jártam Magyarországon és az utódállamokban; a gondhoz tapadó magyar végzet a bomlás tragédiájára emlékeztetett. Ezek az élmények s a szellem magyar képviselőivel folytatott levelezésem s érzéseim arra

REMÉNYI: Magyar múlt, amerikai jelen

— 235 —