Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

bált japánná válni, de ugyanakkor mindig angolul írt, Japánban. Hogy lelkileg mibe került Conradnak ez az átmenet, azt csak ő tudta volna megmondani, de kiváló angol író volta mellett haláláig vastag lengyel akcentussal beszélte az angolt. Hogy Hearnból lett-e igazi japán valamikor, csak azért, mert szerette azt a népet, japán nőt vett feleségül, japán ruhában járt, azt talán könnyebb lenne eldönteni. Kétségtelen, hogy mindkettő sokat adott fel az életéből. Előbb valaminek meg kellett halni bennök, hogy egy másik énjök élete elkezdődhessék.

Ez a halál valószínűleg akkor kezdődik az idegenbe szakadt íróemberben, amikor rádöbben, hogy egyetmást gyorsabban és pontosabban tud kifejezni az új nyelven. Vagy harcolni kezd a lassú halállal, vagy megadja magát. Conrad nem harcolt, sikeres angol íróvá lett és eggyel megnövelte a sikeres angol írók amúgy is nagy számát. Hearn kétségtelenül rájött, hogy japánsága csak excentricitás, egy túlérzékeny, keseredett lélek “azért is megmutatom”-szerű lázadása, amit egyik hazája sem vesz komolyan.

Reményi is eljutott erre a pontra. A küzdelem az ő lelkében is megkezdődött, de szerencséjére azonnal látta, hogy az egyetlen helyes megoldás csak a két lelkiség olyan szintézise lehet, amelynek megoldása révén egyik sem veszít, hanem mindakettő nyer. Hearn sem érezte, Conrad még kevésbbé, hogy tehetsége egyúttal becsületbeli elkötelezés saját népével szemben. Reményi kiválóságának legértékesebb bizonysága az, hogy vándortarisznyájában mindenüvé elvitte magával ezt a becsületbeli tartozást, amit egy immár szépen hosszabbodó élet tömérdek munkájával törlesztett le.

Ő maga írja egy helyen az expatriált amerikai Henry James-ről: “Mindenáron európai akart lenni, pedig csak gyökértelen lett.”

Reményi el akarta kerülni ezt a gyökértelen sorsot s ez sikerült is neki. Semminek sem kellett meghalnia, hogy az új lelki szintézis kialakuljon benne. A magyar és amerikai kultúra harmonikusan olvadt össze lelkében, mert ország- és nyelvi határok fölé emelkedve, minden jelző nélküli “ember” is tudott lenni. Vállalta az egyetlen büntetést, amitől azután nem lehet megszabadulni: a mont-blanci magaslatoknak azt az egyedülvalóságát, amelyet a legmagasabb és legtisztább légkörbe emelkedő lelkek érnek csak el. A lélek teljes szabadságának ára ez.

Ez a mont-blanci magasságokba emelkedés a magyarázata annak, hogy (mint Santayanaról is megállapítják) — kényszerű-VASVÁRY: A magyar szellemiség nagykövete

— 221 —