Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
SOOS GÉZÁNÉ Magyar gyermeknevelés a családban Pár hete a francia irodalom egyik leghíresebb novelláját fordítottam amerikai tanítványaimmal az itteni college-ban. Címe: “Az utolsó óra”, Alphonse Daudet írta. Megkapóan festi le az író, hogy mikor a németek elfoglalták Elzász-Lotharingiát, az iskolákban is természetszerűleg a német lett a hivatalos nyelv a francia helyett. S mikor elérkezett az utolsó francia óra, csak akkor döbbentek rá az addig meglehetősen közömbös gyermekek a francia nyelv rendkívüli szépségére. Mennyire bántotta őket a lelkiismeret, hogy míg alkalmuk lett volna rá, nem tanulták, nem művelték, nem becsülték eléggé ... Milyen igazak voltak a tanító vádló szavai: “Azt állítjátok, hogy franciák vagytok, és sem beszélni, sem írni nem tudjátok rendesen anyanyelveteket. Pedig míg egy nép ragaszkodik nyelvéhez, olyan, mintha kezében tartaná börtöne ajtajának kúlcsát...” Tanítványaim értetlenül álltak e megkapó sorok előtt, hiszen soha semmi ilyen élményük nem volt. Pedig hányszor megismétlődött ez a targédia az évszázadok folyamán Európában, hol oly gyakran változtak a politikai határok, s ahol 32 országban körülbelül 24 különféle nyelvet beszélnek, — jóllehet az egész kontinens kisebb, mint az Egyesült Államok... Elmondtam nekik egyik legszívbemarkolóbb gyermekkori élményemet, mikor meglátogattuk Édesanyám rokonságát a brassómegyei Hétfaluban, 1938- ban. Ott és akkor sem volt szabad a kis csángó gyermekeknek magyarul beszélniük az iskolában, és szigorú büntetés várt volna azokra, akik a magyar Himnuszt el merték volna énekelni. S mégis megtették: láttam és hallottam. Egy magyar kiránduló csoport, — mind vérszerinti rokonaim, — késő éjszaka megállította az autóbuszt a Kárpátok egyik hatalmas fenyőerdejében, s ott a szabad, gyönyörű csillagos ég alatt szállt az ének harminc csángó ajkáról: “Isten, áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel .. Pár hete levelet kaptam egy tizenegy éves kisfiútól Magyarországról. Aznap írta, mikor édesapja meghalt. Nem sok, ennél meghatóbb levelet olvastam életemben. Azt írja többek között, hogy az orosz mellett franciát is tanulhatnak ismét az iskolában, s hogy minden tárgyból tízese (a legjobb jegy) van. Levelében egyetlen helyesírási hiba sincs, s olyan gyönyörűen metszettek a betűi, hogy rögtön meg kellett mutatnom gyermekeimnek, hogy elszégyeljék magukat... Igen, kisebbségben élő magyar testvéreink hősiesen ragaszkodtak és ragaszkodnak a magyar nyelvhez. Ugyanezt teszik most otthoni szeretteink is. Pedig mennyi előnyt jelentett volna egy magyarnak Erdélyben vagy Felvidéken, hogy hátat fordítson mindannak, ami magyar és asszimilálódjon ... Milyen megalázó koldussors volt magyarnak lenni! S mégis: a magyar vers és próza alig virágzott valaha is szebben, mint éppen a két — 185 —
