Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-04-01 / 4-5. szám
hét angyali és nemes, de belső lényegében mégsem egyéb egy nagy futásnál. Eleink nem merték és nem is bírták tovább vállalni a nemzet egésze számára való sorsszabásnak díszes és szörnyű terhét s megpróbálták ezt a terhet legalább megosztani a többiekkel, azokkal, kik 48-ig kívül voltak az alkotmány sáncain. Beösmerték rettentő gyöngeségüket a “nagy lemondásiban, — (igaz, hogy hallatlan elegánciával, igazán — s itt nem bitang szó — “úri módon” csinálták) —• ; s hogy mennyire igazuk volt, azt eppen 48-49 katasztrófája mutatta meg: a külpolitikai tájékozottság, a belpolitikai iskolázottság hiányát egész pőreségében feltárták a szeptemberi napok hebehurgyaságai, a debrecen kormány és a hadsereg vészes széthúzása, Kossuth néha bizony éretlen magatartása — és sok más jelenség, amire itt nem szükséges sort kerítenem. A “nagy lemondás”, nemesemberek gyönyörű gesztusa, árulja el igazában, hogy a nagy reformnemzedék valóban utolsó nemzedék is volt: egy évszázakra kiterjedő fejlődés vége, csúcsa, értelme, — aminek azonban nem volt folytatása. A Legnagyobb Magyar itt is, mint oly sok mindenben, világosan látott, de intelmének e téren csakúgy, mint a nemzeti élet sok más területén nem volt, nem lehetett foganatja. 1844 október 3.-án, tehát éppen száz esztendővel a magyar állam öszszeroppanása előtt, a felső tábla ülésén Zay Károly gróf annak a nézetének adott kifejezést, hogy a kormány okosabban tette volna, ha a “kutyabőröket a szegény vakok és siketnémák bocskoraira szánta volna.” Erre a “nem annyira elmés, mint durván népies megjegyzésre”, ahogy Kemény Zsigmond mondja, ráduplázott egy másik főnemes, gróf Pálffy József, aki “nem talált a szótárban kifejezést” a felső tábla jellemzésére s indulatosan követelte “a csecsemős gyermekbe oltani ezen tábla iránti idegenséget és ezen táblának eltörlésére minden módon agitálni”. Ekkor felállott Széchenyi István s “mérsékelt, de szilárd hangon” így szólt: “.... egy idő óta divat a főrendi táblát, az arisztokráciát a sárba levonni, s megvallom, ha mi egy compact nemzet volnánk, melytől számát és geographiai helyzetét tekintve, bizonyos kifejlődést nemzetiség tekintetében az ember várhatna, úgy még oly csodálatosnak nem tartanám azt. De mi oly körülmények közt vagyunk, miszerint most a magyarság sorsa a nemességgel és a főnemességgel összefügg. Nem mondhatnám, hogy én e táblába nagyon szerelmes volnék; és bizonyosan nem vagyok. De azt kérdem: mit akarunk elérni? ... Ha a nemzetiség előttünk nem főszempont, akkor megvallom, hogy méltóságos gróf Zay Károly úr eljárását nem tudom méltányolni s azt mondom: peregjen le az egész, mások fognak helyünkbe ülni, s lehet, hogy azok, kik minket felváltanak, becsületesebb, okosabb emberek lesznek, azonban hogy magyarok nem leendenek, az előttem axióma." Erre Zay még bárdoltalanabb módon felelt, mire Széchenyi ájultan esett össze. Rendkívül jellemző jelenet, mely minden hosszas fejtegetésnél jobban megvilágítja a helyzet lélektani összetevőit. A nemesség szökni akar a helyFERDINANDY: A magyar néző — 151 —
