Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

MÉCS LÁSZLÓ

Vége a fiatalságnak

Kicsiny külváros. Ősz. Sötét sikátor,

Rongyolt akácsor. Sárban ballagok,

A szél akácot ráz, avart kavargat, esővel veri végig a kabátot, s a széles kalpagot.

Egy zug-kocsmában diákok dalolnak hősiesen, hetykén, felelőtlenül . . .

Virág-pazarló, szép tavaszi bokrok, mik lomb-kezükkel tartják a mennyboltot s miken varjú nem ül.

Jó volna most kint hagyva harminc évem súlyos kabátját az akácsoron —— belépni . . . vén diákként kurjongatni, asztalra szórni még ki nem virágzott, bent-fojtott mámorom . . .

Ezen tűnődöm ... s a sötét sikátor sarában végigfut egy Fény-alak, ragyog az utca ibolyás szemétől, nagyot rikolt: “az ifjúságnak vége!" s kacagva elszalad . . .

. . . Tán hírnök volt . . . tán Tavasz-ország küldte hogy leszavaztak, száműzött vagyok . . .

Őszben bolyongjak bénult bújdosóként, a károgó varjú legyen barátom, ha lelki dér ragyog . . .

Az ifjúságnak vége . . . Férfi lettem, kinek a minden-szivek sebe fáj, kinek a lába-léptét megvigyázzák, kinek híres barátok paroláját elküldi minden táj . . .

Az ifjúságnak vége . . . Felelőtlen ringásnak könnyű csolnakon, habon . . .

Őszben bolyongok csöndes bújdosóként, míg az is elfogy és a temetőhöz elérek egy napon . . .

— 134 —