Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-04-01 / 4-5. szám

UJ MAGYAR UT

Teleki 17 évvel ezelőtt mondotta ezt a beszédet egy főleg amerikai magyarokból álló hallgatóság előtt. Látnoki módon megjelölte azt a szerepet, amely a ma szabad földön élő magyar, illetve magyar származású ifjúságra vár: sokoldalú tehetségeink felhasználásával segítünk új világot építeni, mindenütt, ahol magyar áll és magyar él. Ott, ahol legtöbb magyar él, Magyarországon, ma pusztítják, rombolják mindazt, ami magyar. A rabszolgasorban élő magyar ifjúság ma nem tud résztvenni az új világ építésében. A szabad világ magyar ifjúságára vár ez az építő

feladat. A feladat kettős: magyarságunk-adta kincseinkkel hozzá kell

járulnunk az új haza szellemi és kultúrális gazdagításához és el kell sajátítanunk mindazokat az értékeket, amelyek otthon nem voltak meg, de egy új Magyarország építésénél elengedhetetlenül szükségesek lesznek.

Senki sem tudja, mikor kerülhet az új Magyarország építésére sor. Egyet azonban bizonyosnak tekinthetünk, amikor eljön az ideje, az építés feladata nem mireánk vár. Az, amit ma szabad magyar ifjúságnak nevezünk, csupán kis töredéke a nyugati világ országaiban élő magyarságnak. Azok, akik még emlékeznek Magyarországra, más szóval, van

magyarság élményük, lassan, de elkerülhetetlenül kinőnek, kiöregednek az ifjúság sorából és életüket az új környezet követelményeinek megfelelően rendezik be. A fiatalabbak, akik már az emigrációban vagy az új hazában születtek, pedig természetszerűleg csak annyit tudnak Magyarországról, amennyit szüleik elbeszéléséből hallanak, ha egyáltalán hallanak valamit.

Az eljövendő új Magyarországot a most otthon felnövő generáció fogja felépíteni. A szabad földön élő ifjúságra vár az a feladat, hogy nyugaton szerzett tapasztalatait és tudását átadja felszabaduló testvéreinek és ezzel szolgálja őket. Ennek az egyre szűkülő rétegnek az elsődleges misszióját, mások meghatározását követve, diplomáciai munkának tekinthetjük.

Mindnyájan keserűen tapasztaltuk, hogy az idegeneknek Magyarországról alkotott képe mennyire hiányos és torz. A kép eltorzításához akaratlanul sokszor magunk is hozzájárulunk. Egyrészt azáltal, hogy magatartásunkkal megerősítjük a rólunk alkotott esetleges rossz véleményt, másrészt pedig azzal, hogy sokszor szinte bocsánatot kérünk azért, vagy letagadjuk, hogy magyarok vagy magyar származásúak vagyunk. Semmi szégyenre méltó nincsen abban, hogy valaki magyarnak született vagy a szülei magyarok voltak. Itt Amerikában nap mint nap láthatjuk, hogy senki sem veszi rossz néven, ha az ír büszke ír származására, a zsidó zsidó származására, vagy a lengyel lengyel származására. Miért ne lehetnénk mi büszkék magyar származásunkra? Hiszen Amerikát épen azok a bevándorlói tették naggyá, akik óhazai kultúrájukkal az indián-lakta vadonból meg pusztából egy erőteljes, virágzó országot építettek. És ehhez az országépítéshez a magyar bányász épen úgy hozzájárult, mint az ír farmer, a zsidó fizikus, vagy a lengyel gyári munkás.

Azt sem vetheti senki a szemünkre, hogy a magyarok nem adtak egy Mark Twaint, egy Einsteint, vagy egy Pulaskit Amerikának. Az amerikai magyar közvélemény nagy része csak most kezd ráébredni arra, hogy Kovács Mihály ezredestől Asbóth Sándoron és Pulitzer Józsefen keresztül Teller Edwárdig, a hidrogén-bomba feltalálójáig, magyar származású hősök és tudósok, munkások és művészek százai, ha nem ezrei,

132