Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
FLÓRIÁN TIBOR “A nyelv ma néktek végső menedéktek” Hozzászólás Wágner Ferenc "A magyar könyvkiadás külföldön" című cikkéhez Emigrációs életünkben ritkán ünnepelünk. Úgynevezett ünnepi összejöveteleinken meghallgatunk egy-két szónokot és egy zenekar eljátsza nekünk új és régi hazánk himnuszát. Csupán szomorú évfordulókat ülünk ilyenkor, de nem ünnepelünk. A mi ünnepünk még messze van! Emlékezünk és bíztatást hallunk a várakozásra. A fájdalom közös fürdőjében gyógyítgatjuk sebeinket. Szép szavak köntösébe öltöztetjük néhány órára fájó lelkünket. De a szavak köpenye lehull rólunk. Újra a hideg éjszakába lépünk és visszatérünk egy házba, melyet csak egy hazulról megmentett fénykép, egy feszület, valamilyen drága emlék tesz otthonunkká. Mint a magyar fa szétszórt levelei, bármelyik égtáj felé sodort sorsunk, gazdag, vagy szegény országba, barátságos, vagy zárkózott nemzetek közé, egyedülvalóságunkat, hontalanságunkat egyformán magunkkal hordozzuk. Bányában, gyárban, íróasztal mellett, az idegen földre hajolva egyformán súlyos az emigráció keresztje és a távoli, szenvedő Ország képe kísér szüntelenül. Bármerre járunk, egyedül vagyunk mindenütt és vándorlásaink országútján egyetlen utitársunk, hűséges barátunk: a magyar könyv. Az emigráció magyar könyve, mely nem csak a múltat és a jelent vetíti elénk, hanem az eljövendő életnek, az ígéret földjének is egy részletét. Ezekben a könyvekben él és épül a szellemi Magyarország. Amikor ezekhez menekülünk, hazatérünk. Aki az emigrációban könyvet ír, a Hazát őrzi a csüggedő lelkekben, menti az anyanyelvet és országot épít. Országot, melynek meg kell születnie, ha az idők beteljesednek. Az írók ma sokkal inkább, mint bármikor: országépítők. S a könyvek: a lelki, a szellemi Magyarország, úgy, ahogy beteljesülést váró vágyaink látják. Reményik Sándornak, az erdélyi költőnek verse ma sokkal időszerűbb tanács — mint bármikor — írónak, költőnek, olvasónak egyaránt: “Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek . . .” Ezért ünnepe az emigrációnak, ha magyar könyv jelenik meg. Magyar szó, magyar írás, mely táplálja a gyökerétől elvágott, talajából kiszakított anyanyelvet és a Hazához való ragaszkodásnak idegen világok vi harában sorvadó érzéseit. Ezért süllyeszti íróasztala mélyére boncoló kését a kritikus. Fél, hogy a búrjánzó dudva irtása közben, meg ne sértse egy zsendülő, nemes élet — 14 —
