Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
vérképem már tegnap mutatta, hogy meg fogok halni, megnéztem az orvos könyvében, amikor a vizit volt. Órák még, vagy percek, ilyenkor látja az ember mennyi dolga van még elintézetlen. Egy könyvet kellett volna viszszaadni, Mr. Hirshert felhívni délelőtt 10 és 11 között, a másik nadrágomat kivenni a tisztítóból és Jánosnak is válaszolni kellett volna már. Még mindig nem jön senki? Pedig Klárinak már jönni kellene, azt hittem az előbb, hogy ő csenget. Ilyenkor jött mindig. Igen, azelőtt, régen. A többiek, a szövetség, a többi emigránsok. Még csak nem, is telefonáltak. Nekik már csak egy alkalom leszek, hogy gyászolják ismét önmagukat. Gondolod,hogy nem volt igazam? Kellett volna törtetni előre, barátkozni azokkal, akiknek a szava számít, elsőnek gratulálni a szerencséseknek, kegyelmesuramozni embereket, akiknek sem kegyelmük, sem méltóságuk nem volt, feladni az elveket az érvényesülésért? Alzt hiszem, ilyeneknek is kell lenniök, akik egyedül halnak meg egy kórházban, a fürdőszobában, a haldoklók utolsó állomásán, senkitől sem dédelgetve, akiknek nem küldi áldását a Pápa és nem érdeklődik állapotuk iránt senki, akiknek senki sem adja vissza a szeretetet, amit a világra és az emberekre mint egy másik szerény névtelen ember pazaroltak. Most jajongó, ordító, elrettentő példák kellenek az emberek előtt, hogy ha többre nem, de egy percre megálljának, adjanak egy pár fillér alamizsnát, felvegyenek egy telefonkagylót, megsímogassanak egy lehajtott fejet, vagy elmondjanak egy Miatyánkot. Mert ennyi az egész. Erre talán még képesek vagyunk. Látom, el van itt a kabátkád szakadvá, de megvarrtad már, mint mindig, gondos, finom, szegényes öltésekkel. De aztán majd elszakad megint és egyre gyűlnek majd a foltok a ruhádon, a ráncok az arcodon. És koldus leszel te is, nem lesz aki csak alamizsnát is adjon neked és meghal a szeretet az életedben, meghal velem. És nem tudok majd neked még kérni sem, pedig könyörögnék és koldúlnék érted, de hiszen nincs mit kérnem senkitől, mert hiába kértem, sohasem adtak. Sohasem adták azt, amit kértem, óh, nem sokat, csak morzsákat mindig. Nem volt soha társam, aki mellettem állt volna, mikor az életem válaszúira ért, aki vállalt volna a tett minden következményével együtt az emberek előtt, aki nem szégyelt volna, mikor becsületes munkától piszkos ruhával mentem az útcán, átjött volna a túlsó oldalról és megszorította volna a kezemet. Aki, mikor minden szép és jó, ami az életemben maradt, összetörött, eljött volna hozzám és melléműlve azt mondja: melletted leszek és segítek neked. Nem, senki nem volt, soha, egyszer sem. Te pedig nem tudtad mi van velem, vagy messze voltál, nagyon messze. Félek, mert ember vagyok és félek a sötétségtől, amely körülvesz majd nemsokára. Félek az utolsó tiszta pillanattól, amikor még érzem, hogy vagyok, de nincs tovább. Félek, hogy tompán elmúlik minden, megszűnik az én, — egyedüli, igazi tulajdonomon, — eltűnök és soha, soha nem lesz semmi más. Félek a pokoltól is, ha nem is eleget, de sokat szenvedtem itt és ha a lelked szenved, nem erősödik meg, hanem elgyengül és elemeire bomlik szét. Félek a túlvilági boldogságtól is, hiszen azt nem kaphatom meg ott, amire vágytam a földön, pedig nem is céda, erkölcstelen vágyakról volt szó. ÚJ MAGYAR ÚT — 116 —
