Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-02-01 / 2-3. szám

mészetes vívókészségével. Emléke meg is hintődött azzal az ódon hangulatú s a nem-Ferdinandy szemében mindig idegenszerü csillámmal, ami bizonyos fokig mindnyájunkra jellemző s ami véldául nagyapám, Apám, Gyula nagybátyám alakját olyan vonzóvá és érdkessé teszi.

Mint mikor a hold egy csalit mélyén páncélra süt.

Ez a szépapám, II. Mihály, volt a hőse annak a vidám végződésű kísértetkalandnak, melyben — bizonyára minden idegszálában élvezve az eset fonákját és a tréfa ízeit — hetykén és fölényesen leleplezte a huszárt, ki — őszinte ijedelmére a babonás falunak — éjjelente lánccsörtetve s fehér lepedőben járt szeretőjéhez, a csinos szakácsnőhöz... s gondolom, a burkus vár vívása s a kapitány lányának kicsalása az ostromlott várból éppen ilyen Iréfa lehetett számára, amin aztán kékarany nyárdélutánokon, pipa s pohár mellett, higgadtabb öccsével az ámbitus hűsében hatalmasakat nevettek. Bizonyára tudtak és szerettek is nevetni, mint minden Ferdinandy.

Pajkos játékosság s az asszonyért vagy jussért — s más-é, mint juss az asszony? — szilaj-nevető kedvvel való vívni tudás férfias adománya lényünk központja. Innen származik könnyedségünk, fölényérzetünk, humorunk meg renitens vadságunk: megjelenési formánk valószínűleg legősibb és leg-Ferdinandy-bb velejárói.

Szokatlanul erős játszóösztönét a család maga is már régen felismerte: rájött arra, hogy voltaképeni egyedi jellege alakváltoztató és színjátszó képességében rejlik, — ami közte és a komolyabb, nehezebb, nehézkesebb és szűkebb horizontú magyar paraszti és kisúri környezet közt mindóta igen éles határvonalat vont — se képességének próbálta megadni mítoszi magyarázatát. E magyarázat helyességéről ugyan annál kevésbbé vagyok meggyőződve, minél tovább élek latin népek körében, mindazonáltal nem tagadhatom, hogy e magyarázatnak, mint minden értelemadó felfogásnak, megvan a maga szimbolikus ereje és lényegi létjogosultsága.

Dédbátyám, Rudolf, — ki a nemességszerző harmadik házasságából származott és kilencven évet élt, — megírta a család történetét. Már ebben az áll, hogy nem vagyunk magyar eredetűek. Szerinte egy keresztes lovag a család őse, ki egy “olasz szigetről” származott s Szentföldre igyekeztében ittragadt Magyarországon. Az olasz származásba vetett hit elég makacsul tartotta magát. Egyik hagyomány Ferrárából, másik Nápolyból származtatta a családot. Azt is hallottam már, hogy egy olasz hercegtől származnánk, ami meglehet, de alig valószínű. Szívesebben venném, ha a vándorkomédiás ősök meséje bizonyulna valóságnak, amiről azonban ma már végképen nem tudnám megmondani, hallottam-e vagy magam találtam ki? Végeredményben mindegy, hiszen a mítosz alakításához nekem éppen úgy jogom van, mint őseimnek volt.

A rejtélyes sziget lovagjától a ferrárai hercegen át a nápolyi vándorkomédiásokig a mitikus ősök alakváltozása nem ötletszerű, hanem egy belső értelem kihámozását szolgálja. Mondhatnám így is: a Ferdinandy önismeret három állomása ez. A latinos névforma — Ferdinandus többesszáma vagy genitívusa — nem feltétlenül mutat Itália irányába. Ilyen nevek Magyarországon éppen a mi rétegünkben nem szokatlanok: ilyen az Antonyak, a Fábryak, s a velünk is atyafiságban lévő Benedictyek neve is.

FERDINANDY: A magyar néző

— 109 —