Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Aztán hallgattak. Csönd volt és szurkos sötétség. A sötétségnél még csak a büdösség volt nagyobb. Szegény mérnök úr olykor nagyokat sóhajtott.

— Tartoztunk az ördögnek ezzel is, mérnök úr — igyekezett Mózsi lelket önteni belé.

Aztán ahogy telt az idő s az egyhelyben kucorgás is kezdett fárasztóvá válni, csak megszólalt halkan.

— Én ezt a helyet erősen unom már. Ha jobbat nem tudnak a maga kommunistái, úgy ejiszen itt hagyom őket.

—— Hova megy? — ijedt meg a mérnök.

— Ejiszen haza.

Azzal tapogatni kezdte a falat. Karnyi vastagságú fenyőrudakból tákolták össze az ólat valamikor, de már rohadtak voltak azok nagyrészt s nem volt nehéz a kibontása. Mikor egy akkora lyukkal elkészült, hogy jól átcsúszhatott rajta, akkor ezt mondta.

— Na, Isten megáldja magikat. Aki gyün, gyün, aki nem: itt marad.

— Meglássák s lelövik! — ijedezett a mérnök ur.

— Egyszer halunk meg —• felelte Mózsi s azzal már bújt is kifelé a bkon.

Istennek hála jó sötét volt kint, hold se világított s a harmatos gyep nem okozott zajt. Hasoncsúszva közelítette meg a fákat s mikor alájuk ért, szépen talpra állott. Odébb sűrűség kezdődött, arra fele tartott nagy óvakodva. Már éppen be akarta vetni magát a sűrűbe, mikor valaki elkezdett suttogni a háta megett.

— Várjon már meg engem is, hé.

Vitális volt. Hamarossan ott volt mellette.

— Na, hát elég volt a kommunizmusból? •— kérdezte Mózsi.

— Ebbül a részibül elég — dünnyögte a bajuszos. Aztán a többire már nem vártak, hanem egykettőre bevették magukat a sűrűség közé.

Nehány napig az erdőt bújták. Áfonyát ettek, meg bükkfagombát s találgatták, hogy vájjon a háborúval mi történt tovább. Aztán egy reggel észrevették, hogy odalent elfogyott a katonaság valamerre, csak a nyomuk látszott az utakon, meg a tisztásokon.

Olyan csöndesek és békések voltak újra az erdők, mintha semmi sem történt volna közöttük.

Közben Vitális is megnyúgodott kissé.

— 68 —