Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Mit szóljunk azonban az egész munkásrészvény-akció rendkívül érdekes indoklásához? Hogy t. i. a munkásnak azt a “hozzájárulást” kell viszszafizetnünk, amit a munkaadó-állam saját céljaira igazságtalan bérpolitikájával préselt ki belőle. Nem veszi észre Szabó Miklós, hogy javaslatával itt egy hamisítatlan marxi tételt tett magáévá, mely szerint a tőkés mindig azzal lesz gazdagabb, amit értéktöbblet formájában a munkástól elvesz? De ha alaposabb megfontolás után e tanítással nem is értene egyet, annyit mindenesetre el kell ismernie, hogy a magyar ipart a háborús rombolás és kifosztás után a munkásság úgyszólván ingyen, pénznek nevezett inflációs papírrongyokért építette újra s ezért igen kétségesnek látszik, hogy a kártalanításra váró régi tulajdonosok kielégítése jogosan történnék-e az államosításkor felvett leltár alapján. Én azt hiszem, hogy sokkal inkább megfelelne az osztó igazság elvének, ha ezt a kártalanítást adott esetben az 1945-ös állapot szerint állapítanák meg, tekintve azt, hogy a háború károsultjainak semmilyen más számottevő csoportja (kivéve a politikai és faji üldözöttek egy rétegét) jóvátételben nem részesült és nemzeti ajándéknál alig volna egyéb, ha három esztendő megfeszített újjáépítési munkájának gyümölcse kizárólag a többnyire csupán épület- és gépcsonkokkal rendelkező gyártulajdonosokat illetné meg.

*

Nem volna sok értelme, ha most azon vitatkoznánk, hogy az előbbi kérdésben elfoglalt kölcsönös álláspontunk közül melyik a helyes. Amint Sz. M. nem elméleti közgazda, úgy én sem vagyok marxista, aki ellenfeleit szívesen szorítja dogmatikus tételekkel sarokba. De azért talán mégis meg kell mondanom, hogy miért nem vagyok híve az ipari magántulajdon "in integrum’' visszaállításának.

Először is lehetetlenségnek tartom, hogy a jövendő Magyarország társadalmi egyensúlyának magasabb érdekét a történelem mai példátlan cezúrája után is egy elsüllyedt korszak telekkönyvi vagy kereskedelemjogi esetlegességeinek rendeljük alá. Ebből a szemszögből nézve az egykori ipari érdekeltségek tulajdoni igényeinek érvényesítése már nem jogkérdés, hanem politikum, melynek kezelésénél egyetlen döntő szempont csak az lehet, hogy mi az, amit a nemzet egészének java megkíván. Azt kell mérlegelnünk, mik voltak a szabadelvű kapitalizmus káros kinövései és hátrányai, amiktől lehetőleg mentesíteni kell a jövőt, — másrészt meg társadalompolitikánknak milyen célokat kell követnie, hogy azoknak megfelelően alakítsuk át magát a gazdasági rendet is.

Nem lehet kétséges, hogy az átalakításnak mindennél fontosabb előfeltétele a haszonelv mindenható egyeduralmának megszüntetése a gazdasági életben. A vállalkozás rentabilitása, ami magátólértetődő üzemtani szükségesség, még nem jelentheti pl. a termelés irányának és ütemének kizárólag a remélt haszontól függő meghatározását. Bizonyos nagyságú és jellegű üzemeknél a termelés már nem magánügy, hanem közügy. Egyrészt többé-kevésbbé állandó szükségletet elégít ki, másrészt pedig munkaalkalmat nyújt, amitől sokak megélhetése függ. Arról nem is szólva, hogy mindenegyes termelőegység működésének számtalan tényével szövődik bele a nemzetgazdaság egységébe, melynek nyugodt egyensúlyát csak a résztevékenységek összhangja bizosíthatja. Ez összhang szüksége indokolja a gazdasági élet egy meghatározott részének olyan ellenőrzését, melynek fő— 54 —