Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

helyénvaló kifejezés. “Hát az életösztön?” — ugyebár ezt vetik ellen. A haldoklás sem a haláltusával kezdődik és nem is születésünk pillanatával. Az életnek is van delelőpontja. Külön a testnek, külön a szellemnek. És az élet sem születésünk pillanatával kezd kezdődni, ahogyan nem a haláltusával kezd végetérni. Csak annyi a fontos belőle, amennyi a delelőpont magasságában telik el. Ez a bennünk lévő egyetem, — ha úgy tetszik: mikrokozmosz, — élete. Ennek szólt az én ráismerésem; s azt is tudtam, hogy eljegyzésem Saymussal immár végleges, életem értelme annyira terjed, ameddig szolgálhatom: titkárként, tanítványként, alterego-ként — ezt majdl megszabja a végzet.

— Jól van, — folytatta Saymus látható összefüggés nélkül. — önnek nem lesz könnyű dolga. Végtelen alázatra lesz szüksége, inkább lakáji mint szerzetesi alázatra.

— Én írni fogok... — mondotta elgondolkodva, — és minden egyéb tennivaló önre vár. Ez a függetlenség az, amelyről beszéltem. Enélkül nincsen alkotás.

Tárgyilagos, szinte száraz hangon folytatta: — Ön időnkint átveszi tőlem a kéziratot. Ceruzával írok, de olvashatóan. Nem lesz vele különösebb nehézsége. A kéziratot lemásolja vagy lemásoltatja. Ez ellen sincsen kifogásom, bár jobban szeretném, ha ezt a munkát személyesen végezné. Azután gondoskodik a munka elhelyezéséről. Tárgyal a kiadókkal, illetve a folyóiratok szerkesztőivel, aszerint, amit a műfaj kíván. Legjobb belátása szerint köti a megállapodást, az anyagiakat is beleértve, a más, szokásos szempontok mellett. Ha munkám piacra kerül a befolyó jövedelmet ön kezeli. Ezzel sem lesz sok vesződsége, mert egy, már nevemre megnyitott folyószámlára kell csupán befizetnie. Az összegyűlő összeg rendeltetéséről is határoztam már. Ezt, az ugyanannál az intézetnél elhelyezett végrendeletemben megismétlem, s kezelésével ugyancsak önt bízom meg, a megfelelő munkadíj ellenében. Abban az esetben, ha kora vagy egyéb körülményei gátolnák e munkában, joga van mással végeztetni, s csupán a végrehajtás szellemén kell őrködnie.

— Nagyjából ez az ön látható munkaköre. Ez, de nem ennyi. Ez a könnyebbik rész. Valóban, nagyjából titkári teendő. Hirdetésemben ez a szó csupán jobb híján szerepelt. De ha a szó eredeti tartalmára gondol, be fogja látni, hogy nem vezettem félre. Munkakörének második része ugyanis a szó szorosabb éretelmében titkári.

— Az ön tiszte ugyanis ott kezdődik, ahol a köznapok adminisztratív teendői végződnek.

— Amint már mondottam, a Saymus: álnév. Valóságos nevem eltitkolására iskolás értelemben vett okom nincs. Csupán elvi, s éz függetlenségemmel van kapcsolatban. Nevem közel egy emberöltőn át szerepelt csekkek aláírásaként és üzleti rangot, sőt márkát jelentett. Sok száz, talán sok ezer ember ismeri. De ne gondolja, hogy attól tartok: ez írói név érvényesülésemet segítené, vagy hogy esetleg a kritikusok tollára csalná a dilettáns jelzőt. Mindez másodrendű. A fontos az, hogy teljes függetlenségemet, tehát elfogulatlanságomat meg akarom tartani, — méghozzá az emberiséggel való viszonossági alapon. Ezért lettem: Saymus. Rikítóan

— 488 —