Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

•5 maga mondta, hogy új fordulóhoz érkezett. Úgy éreztem, az én életem is. Habár még most is ködösen gomolygott előttem minden, de már tudtam, hogy mai utam több merő kalandnál. Saymus nem gerjesztett bennem különösebb bizalmat, sőt, ügyeinek titokzatossága inkább bátortalanítóan hatott, s ezt még csak erősítette a polgárias légkör teremtésére szolgáló szándék, amellyel alighanem főként az én megnyugatásomat célozta. Előadásának zavarosságából azonban kellett valami lenyűgöző erőnek áradnia, mert, ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy lényegileg én már ekkor döntöttem, s Saymus mellett. Higyjék el, nem a könnyű kenyér vonzott csak s az a kilátás, hogy pályám elejéről elsöpörhetem az akadályokat. Ezekben a percekben még mindig nem tudtam többet, mint a hirdetés megpillantásakor, — illetve a lényeget nem tudtam: azt, hogy nekem milyen szerepet Szánnak itt. S úgy hiszem, ha a következő percekben kiderül, hogy Saymus csempészettel vagy valami hasonlóval kíván a jövőben, azaz holnaptól kezdve foglalkozni s méghozzá az én közreműködésemmel: akkor is kitartottam volna mellette. Idestova harminc év távlatából tekintek vissza erre a délutánra, de még ma sem vagyok egészen tisztában az ő varázsának titkával. Nyílván áz “egyéniségében” rejlik, ahogy mondani szokták, s abban a nagyvonalúságban, amely néhány héttel ezelőtt engem is rávitt arra, hogy most, íme, fogadalmamat megszegve, szóljak, leleplezzem Saymust. Egyedüli mentségem az, hogy legjobb meggyőződésem szerint az ő szellemében cselekszem. Megszegve ugyan szavai szövegének rideg parancsát, de mégis az ő intencióinak megfelelően. Mintha most is itt lebegne arca íróasztalom fölött, bátorítóan, beleegyezően, ahogyan azon az első délutánon ...

Saymus hátradőlt székén és így folytatta:

— Amint már említettem, apám gazdag volt. Amikor azonban az én pályaválasztásomra került a sor, úgy láttam, hogy a rám eső vagyon nem lesz elégséges céljaim biztosítására. Hivatásomat olyan mgállapodott határozottsággal éreztem, ahogyan csak a ritka foglalkozások felé húzók érzik. Mint, mondjuk, egy sírásó vagy egy hóhér. Merthát mi vonzza ezekhez a mesterségekhez ezeket az embereket? Hogy borbélyság, fűszeresség vagy kettőskönyvelőség helyett éppen hóhérnak vagy sírásónak mennek? Egy lelki szerv, fiatal barátom, egy lelki szerv, amely ugyanúgy hozzátartozik életműködésünk gépezetéhez, mint a vese vagy a máj. Nos, én pedig tudtam, hogy író leszek. Ezért, rövid megfontolás után úgy döntöttem, hogy üzleti pályára lépek.

__A gondolat, úgy hiszem, logikus volt. Ha az írópálya valamely hagyományos segédfoglalkozásába kezdek, például a hirlapírás kenyérkiegészítő mesterségébe, rövidesen elmerülök: jobbsorsra méltó gondolataimat beváltom a napi árfolyamon. Ezt megalázóbbnak éreztem a prostitúciónál. De nem akarom érzelmes szólamokkal félrevezetni. Mert a lényeg mégsem ez volt, hanem a rideg számítás. Már az iskolában is könnyen írtam, s tudtam, hogy a hírlapírást félkézzel is el tudnám látni, s így alighanem jutna időm arra is, hogy kedvemrevaló munkát is végezzek. Csakhogy, — és itt a bökkenő, — sohasem tettem volna szert annyi pénzre, hogy teljesen függetlenítsem magam. Mert ez a függetlenség, uram, az önállósulás:

ÚJ MAGYAR ÚT

— 486 —