Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-11-01 / 11-12. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

rávonatkoztatva, Herczeg sokszor csakis a íelszín mélységéig ér; néha bonyolultan kifinomodottnak látszik, máskor fölöslegesen finnyásnak, de legértékesebb alkotásaiban — s ez áll regényeire, elbeszéléseire, több felvonásos vagy egy felvonásos vígjátékaira s drámáira — a művészi érettség fejeződik ki. Publicisztikai működésében előkelő hangon szolgálta a közéletet, ámbátor ezzel az előkelőséggel nem tudta kijelölni azt az utat, amelyre a magyar nemzet válságos esztendeiben léphetett volna. Prózai és drámai művei közül kevés a feltűnően célzatos; hűvös tárgyilagossággal bonyolította a cselekményt és jellemezte alakjait. Mai szemmel nézve és mai tapasztalokkal Ady Endre és Szabó Dezső szigorú véleménye róla szertelennek tűnik; véleményük elsősorban a politikusra vonatkozott s nem az íróra (persze, az íróra is) s ők, akik a magyar végzettől új mythologiát vártak, Herczeget illetően nem tudtak tárgyilagosak lenni. Igazságos vádjukban is szélsőségesek. Az igazságra tapintottak azok, akik nyelve magyartalanságát bírálták, de stílusa mind magyarabb lett s legtöbb munkájában a nyelvi magyartalansággal kapcsolatos kritika elvesztette létjogosultságát.

Lewis Mumford, az amerikai művészettörténész, a mai kor barbarizmusát Shakespeare Calibanjában látja megszemélyesítve. E kor gőgje, rettenete, gyanakvása, erőszakossága, kegyetlensége, irracionalitása olyan, hogy Prospero, aki a képzelet, értelem és cselekvő moralitás jelképe, szinte tehetetlennek érzi magát a calibani rombolással szemben. Herczeg Ferenc semmiesetre sem egy tébolyítóan zűrzavaros kor írója; olyan messze esik tőle, mint a purgatórium a pokoltól, ha az ő korát — talán minden “normális” korszakot — a purgatóriummal azonosítjuk. A “polgári” idők gyarlóságai és igazságtalanságai eltörpülnek a mai idők szörnyűsége mellett. Celine szadista emberei, Sartre nárcisztikus torzszülöttjei, Hemmingway vulgáris és neurotikus “hősei” aligha éreznék magukat otthonosan Herczeg regényeiben s színdarabjaiban.

Volt idő, amikor az emberi méltóság fogalma mellőzöttségében sem hangzott üres frázisnak s amikor az emberek bizonyos standard szerint próbáltak élni következetlenségükben s kicsinyességükben is. Ennek a nem is hangsúlyozottan boldog de kevésbbé boldogtalan kornak perspektívájában kell megítélni Herczeg művészetét és pszichológiáját. Művészi egyénisége kibontakozásában s kifejezésében olyan korszakhoz tartozott, amelyben a társadalmi s gazdasági fejlődésbe vetett hit nem látszott lidérces önámításnak s úgy tetszett, hogy a nemzet közelebb jutott a nyugateurópai kultúrális színvonalhoz. Valljuk be, hogy a századfordulón s jó ideig utána sok volt a széllel bélelt retorika, a külső dísz, a nemzet egységét szétválasztó s bomlasztó jelenség. Ugyanakkor bevallhatjuk, hogy a lelkiismeret is kezdett megszólani a nemzet legjobbjaiban s a magyar irodalom olyan művekkel gyarapodott, amelyek Babits szavai szerint — noha ő ezeket a szavakat kortársaira s nem megelőző nemzedék íróira alkalmazta — diadalmasan állhatták a versenyt a nyugati írók műveivel. Nem tdzás, ha azt mondjuk, hogy Herczeg Ferencnek jelentékeny szerepe volt a magyar irodalmi s kisebb mértékben társadalmi kultúra kialakulásában.

478 —