Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-11-01 / 11-12. szám
ÚJ MAGYAR ÚT a portásfülke kis ablakába. Dénes lassan elindult a csak félig világított főlépcsőn fel az első emeletre. A félhomályból azonban különös tekintetek löveltek feléje a falakról. Ismerte ezeket az arcokat, hiszen minden nap jövat-menet láthatta őket. De most valami különös, alvilági sötét dühvei nézett rá a homályból Szamuelly megnyúlt, ráncos Mefisztó-arca, a cigányképű Corvin-Klein fanatizmusa, Landler hadügyi népbiztos kissé bárgyú Trockíj-póza a ferde cvikker mögött. A “mártír” Schönherz Zoltánból az érett&égi előtt álló diák önképzőkörös gőgje szekundált a mellette függő Ságvári kamaszos beképzeltségének. Mintha a zolai “J’accuse” keserű vádjával azt sziszegték volna Kovács Dénes felé: “Könnyű nektek most itt kommunistáskodni a Vörös Hadsereg tankjainak fedezete alatt. De mi már akkor rajongtunk a proletárdiktatúráért, mikor ezért kispolgári tanárok kicsaptak bennünket az iskolából és a zugligeti cukrászdákban rendezett találkozóinkon detektívek ránkcsaptak”. Dénest szédülés és rosszullét fogta el, amint a félhomályból feltűntek elébe ezek a kócos népbiztosok, galileista diákok, gyilkos “mártirok”, alvilági “élenjárók”. Mintha ma este feltűnően izgatottak, nyugtalanok, türelmetlenül vadtekintetűek lettek volna vele szemben. Dénes tudta, hogy ebben az épületben, amelyben annakidején ítéletet hoztak ellenük, most a Munkásmozgalmi Intézet összegyűjtötte a proletáriátus “mártírjainak” összes ereklyéit, kiállítja véres plakátjaikat, reprodukálja gyilkos parancsaikat, nagyszájjal lázító röpirataikat. Dénes érezte maga körül ennek a vörös új-barbár járványnak minden lázát. Valamikor egy orvosbarátja elvitte egy kiállításra, amely a pathológia minden betegségét viaszból formáltan, színesen szemléltette üvegállványok alatt. Negyedóra múlva futva menekült a vérbaj, a szifilisz, a golyvák, ótvarok, gennyes és rákos megbetegedések szörnyű gyűjteményéből. És íme, neki most itt kell hívatalnokoskodnia a politikai pathológiának ebben a sötét, véres panoptikumában, karácsony fehér estéjén. Köröskörül a fehér, növekvő hómezők! és távolról, a magasból csillogó, áradó sok fény között mintha neki egy véres vágóhídon kellene itt karácsony szent éjszakáján ’’szolgálatot teljesítenie”. Éppen neki jutott a feladat küzdeni a Szeretet kétezeréves evangéliuma, az angyalok szózata, a gyermeki öröm és újjászületés ígérete ellen. Visszaemlékezett gyermekkori szép karácsonyaira, a hétgyermekes nagy család meleg boldogságában, a fényes karácsonyfa alatt hegedülve, énekelve, ajándékkönyvet olvasva.... Megborzongott és most forgott körülötte ez a véres, sötét lépcsős hodály. Mintha egy kis gyereket belöktek volna Madame Tusseaud diktátorokat ábrázoló viaszfigurái közé, éjfélkor, egyedül, és félig leoltva a lámpákat rázárták volna az összes kijáratokat ... Végre lihegve, támolyogva megérkezett emeleti hivatali ajtajához. Benyitván, ott találta a titkárnőt. Terebélyes formája messze túlfolyta azt a kis széket, amelyen a gépasztal előtt bosszúsan piszkálta írógépe betűit. — Egész délután ezzel bajlódtam, — szólt zsörtölődve az érkező főnök elé, — mert nem adnak új szalagot és tisztítót már hat hónap óta. A váltó is mindig leesik, a betűk kihagynak. A segédhivatal normáit sosem tudom elérni. Pedig folyton túlórázom. Talán már villamost sem kapok Óbudára. Mit csináljak a nagy hóban? — 438
