Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9-10. szám

beszél. Nekünk, fiataloknak, magyar diákoknak. Intelligens és lendületes. Kigyúlt tekintete valahová a fejünk felé van szegezve. Mi érezzük, hogy ez a fiatalember nemcsak mondja, hanem hiszi is, amit hirdet: Krisztus királyságát, emberi életünk Krisztus nélküli hiábavalóságát, megtérésünk sürgető szükségét.

Az emlék hatása alatt döntöttem: elmegyek a találkozóra. Másnap szakadó esőben betűztem a menekült-tábor pavilionjainak a felírását. Végre egy teljesen üres hálóteremben, pokróccal letakart, szalmazsákos ágyon ülve megtaláltam Soos Gézát. Csuromvíz volt, ő sem régen érkezhetett vissza. Nevemre felkelt ültéből, megölelt s erősen a szemembe nézve, mintha valami titkot kutatna, megkérdezte: Találkoztunk mi már valahol? — Válaszul elmondtam a fenti emlékemet. — Akkor találkoztunk, ha így emlékszel rá — mondta s hellyel kínált maga mellett.

És megeredt a szavunk. Kívülről az eső verte a tört, repedt ablakokat, belül a falakról lerítt a nyomor, a. szenny, a menekült élet ezernyi gyötrelme, s mi ketten, két, különböző utat megtett élet utolsó pár esztendejének tömény borzalmát és egymást követő csapásait, összeomlott terveit, meghiúsult reményeit tettük a mérlegre. És akkor, ahogy hozzám beszélt, ahogy a megsanyargatott, összetört ország fájdalmát, szégyenét, vonagló tehetetlenségét idézte, megint azt a minden emberi felett elszálló, valami túlvilági erőbe kapaszkodó tekintetet láttam, mint akkor diákkoromban. S hirtelen belémvillant a felismerés: ez a lélek embereinek a tekintete, akik ha kell, Istennel is vívódnak, hogy Isten beléjük oltott célját elküldőjük szolgálni engedje. így nézett az égre, ezzel az isteni erőt segítségül idéző tekintettel a Kalevala hősének, Lemminkaeinennek az anyja, mikor az Alvilág sötét erőitől visszavette, összerakta és gyógyfüveivel annyira összeforrasztotta kalandos, könynyelmű, de forrón szeretett vitéz fia darabokra szaggatott testét, hogy már csak az élet áramlását megindító isteni erőt kellett kiimádkozni, kivarázsolni, kikényszeríteni, kiérdemelni. Ez a kalevalai kép jelent meg bennem Soos Géza gyötrött és mégis hívő, acélkeménységű tekintetének láttán, s én tudtam, hogy ez az ember Isten egyik legfontosabb ajándéka a mi számunkra a mai időkben.

Attól kezdve már csak közeledtek utaink. Lélekben, munkában, barátságban, imádságban. S ha annyi rossz tapasztalat és megcsúfoltatás után még van bennem erő a szolgálatra, azt az Evangélium után legközvetlenebbül a Soos Géza személyes pél-BAKÓ: Miért emlékezünk?

— 325 —