Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
ismerő rideg kapitalista íelíogásnak, ép úgy meg kell szűnnie a munkásérdekek hangoztatásával nagyranőtt munkásképviseletek hatalmi célokat szolgáló kényszeruralmának. Legyen az a munkás önálló gondolkozó lény, mind a munkaadójával, mind a saját képviseletével szemben. Az új rendszer az embert vissza akarja adni önmagának, az embernek. A jövőnek ezek a körvonalai még nem rajzolódtak ki, csak kezdeti tünetek vannak, az U. S. A.-ban, Európában, sőt a Szovjetúnióban is. De az ezirányú fejlődésnek már látszanak a nyomai, s nem a fantázia birodalmába, hanem a megfontolt előrelátás gondolatkörébe tartozik az, amikor evvel a jövő megtervezésénél számot akarunk vetni. Ha most ennél a reflektorfénynél nézzük Hajnóczy cikkét, lehetetlen fel nem ismerni annak téves kiindulópontját, ő a régi felfogásnak engedelmeskedik, mindjárt védőállásba helyezkedik a tanulmány írójával szemben, elfogult és öncélra törekvő kapitalistát lát, illetőleg sejt benne. Nem az a fontos neki, amit a tanulmány mond, hanem az, hogy ki mondja. (Ez utóbbi körülmény a tanulmányban semmiképen sem volt érintve, s Hajnóczy tartotta szükségesnek, hogy külön kihangsúlyozza.) Nézzük meg közelebbről a Hajnóczy-cikk egypár érdekes kifejezését. Már a bevezetőjében "engedményeknek" tekinti a tanulmányban a munkásság felé nyújtott előnyöket. "Nyílt beismerés"-nak veszi és ezért méltányolja is “a forradalmi államosítás előtt fennálló rendszer” feladását, s ezért "érdemesnek" tartja, hogy a benne foglalt javaslatokkal részletesebben foglalkozzék. Fejtegetése későbbi részében az egész tanulmány célját abban látja, hogy "mindent vissza a régi tulajdonosoknak", lehetőleg úgy, “hogy ne fájjon a munkásoknak”. A "tervezet magja a megvesztegetően egyszerű és praktikusnak tetsző nagy osztozkodás”. Nem akarjuk folytatni az idézeteket, mert e néhány kitétellel eléggé illusztráljuk tételünket. Hajnóczy és a vele együtt gondolkozók egy régi, de amint a példa is mutatja, míg mindig élő felfogás és meggyőződés megszállottjai, akárcsak a másik oldal elfogult reprezentánsai. A két tábor állandóan szembenáll egymással, egymásban csak ellenfelet tud látni, hol alkudoznak egymással, ha az látszik előnyösnek, hol vérre menő harcot folytatnak, ha úgy áll érdekükben. Mikor a Hajnóczy-cikk fenti kifejezéseit olvassuk, szinte látjuk a nagy asztal egyik oldalán az elkeseredett, de azért még tárgyalni akaró munkásképviselőket, s szemben a másik oldalon a talajukat és vagyonukat vesztett magyar gyártulajdonosokat, akik között az asztal közepén ott van ez a szerény tanulmány, amely Hajnóczy véleménye szerint úgy akarja menteni a kapitalista érdekeket, a “mindent vissza” gondolatot, hogy a másik oldal is kapjon valamit. Trójai falónak, csalóka ajándéknak nézi mindazt, amit a javaslat a munkásságnak akar juttatni, s szinte hallatszik óvó szózata: timeo Danaos et dona ferentes. Csak épen a Danaidák helyébe a “kapitalistákat” helyettesíti be. És itt van Hajnóczy nagy tévedése önmagával és a munkássággal szemben. Aki a magyar ipari jövőjének megtervezésével foglalkozik, az annak az előbbi asztalnak egyik oldalán sem ülhet. A magyar ipar jövőjének dolga nem jobboldali, nem baloldali, de nem is kapitalista vagy szocialista kérdés. S aki akármelyik ilyen szempontból nézi, ugyanabba az egyoldalú hibába esik, mint Hajnóczy. A magyar ipar jövőjét csak SZABÓ: “A magyar ipar új rendje” — 305 —
