Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-01-01 / 1-2. szám

Figyelve néz rám, mosolyogva, s elmenekülnek mind az árnyak. Kék ég felé vígan emelnek könnyű, hófehér angyalszárnyak.

FECSKE-ÉNEK

Elrepülnék, messze szállnék

nyirkos, szürke, őszi tájról fénybenfürdő Napkeletre, ámde pajkos, víg gyerekhad rőt fonállal megkötözte lábamat s a zsineg végét áthurkolta almafának megszedett, bús, csüngő ágán. Kővel dobnak, parittyáznak, hogy vergődve felrepüljek

s visszaessem, rőt fonállal visszarántva földre, sárba.

Őszi felhők, hol maradtok?

Hol késel, vad őszi orkán? Tömörüljön rettegetté sok tétova, barna felhő, csattogjanak villám s dörgés, ég-csatorna ereszkedjék erre a bús, furcsa tájra, bömböljön a viharfelleg, ömöljön a vizek árja, hadd fusson szét megriadtam ez a pajkos, gonoszkodó, kegyetlen, zsarnok gyerekhad, szakadjon el rőt zsinegjük, bonthassam ki végre szárnyam, szálljak újra Napkeletnek, itthagyván a csúfondáros kacagást és kavicszáport,

nyirkot, ködöt, sarat, átkot, mindig messzebb, feljebb szállva, ahol béke van csak s kék ég.