Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
S 0 0 s G É Z A IRLET KÁROLY 1869—1953 Ismét szegényebb lett az emberiség egy átlagon íelüli nemes lélekkel, árva magyarságunk pedig egyik legnagyobb, legönzetlenebb jótevőjével... 1953. máre. 6.-án — néhány nappal 74. születésnapja előtt — jött érte a halál. Jókedvűen, frissen indult el otthonából, hogy a bieli tó mentén őstörténeti kutatómunkáját folytassa, de nem ért többet vissza. Egy tóparti kövön ülve találtak rá másnap — élettelenül. Nem könnyű megírni: ki volt Irlet Károly, mert képmutató világunkban a szavak értelme megszürkült s alig lehet velük igazi lelki nagyságot kifejezni. Elsősorban a szív embere volt, de épúgy a becsületé is. Elhatározásaiban sziklaszilárd, szolgálatában fáradhatatlan. Mikor az első világháború véget ért, Badenben volt református lelkész. Sok üszkös rom jelezte akkor Európát, de ő volt a legelső, aki a magyar szenvedést észrevette. Már 1919. végén életrehívta a “Svájci Segélyakciót a Magyar Gyermekekért” (Schweizerische Hifsaktion für Ungarische Kinder), s 1920. május 19.-én érkezett Svájcba az első gyermekvonat Magyarországról. Mikor 1928. szeptemberében az utolsó visszaindult, már 10,600 magyar gyermek részesült többheti svájci napfényben, üdülésben, nyerte vissza erejét, egészségét és itatódott át az emberszeretet melegével. Ettől kezdve a második világháború végéig kisebb mértékben, majd 1945.-től ismét nagyobb lendülettel folytatódott ez a munka. További 6000 magyar gyermek élvezte Irlet Károly és munkatársainak jóvoltából Svájc vendégszeretetét, mig 1948-ban a jelenlegi moszkovita ügynökök a gyermekvonatokat betiltották. Hosszú oldalakat lehetne Írni arról a hősies harcról, melyet Irlet Károlynak ezért az eredményért meg kellett vívnia. Utolsó elnöki jelentése, 1952. nov. 29.-én sokmindent sejtet... De a nemes harcot megharcolta! Már 1920. őszétől összefogott magyarbarát katolikus svájciakkal és ettől kezdve alapvető elvként érvényesítette, hogy példátlan tárgyilagossággal — felekezeti, társadalmi, s minden egyéb szempont félretételével —, ahol csak szükséget látott, segített, segített, segített... Svájc fővárosában, Bernben volt lelkész, mikor nyugdíjba ment, — hogy még többet segíthessen. 1930. decemberében a Segélyakció átalakult Svájci- Magyar Társasággá s Irlet Károlyt választotta elnökéül. Magyarországon ezidőben alakult meg a Magyar-Svájci Társaság Ravasz László elnökletével. Irlet Károly azóta lankadatlan lendülettel, áldozatkészséggel és páratlanul eredményesen szolgálta a svájci-magyar kulturális és emberbaráti kapcsolatok ápolását. A két háború közötti Magyarország a debreceni egyetem díszdoktori oklevelével fejezte ki neki köszönetét. S ő büszkén emlegette mindig ezt a kitüntetést. A háború alatt létesítette Irlet a Svájci Magyar- Könyvtárat, mely a berni Nemzeti Könyvtár legmodernebb épületében, annak több millió kötete mellett — külön kezelve, összesítve külön olvasó-szobával — áll a magyar kérdések iránt érdeklődők rendelkezésére. 1945. után sok méltatlan támadásban volt része. A Svájcban székelő ifjú magyar “titánok” — nyílt vagy álcázott kommunisták — “nácinak” bélyegezték, — bár soha semmi politikával nem foglalkozott. Kihagyták az új “csúcs” és “egység”-szervekből. Néhányan neve említésére már indulatba jöttek. Ő magasan felette maradt e méltatlan bánásmódnak. Nem sértődött meg. Nem tartotta ezeket magyaroknak, aminthogy nem is voltak azok. Ment a maga útján: igyekezett segíteni úgy, ahogy tudott. Amazok leghangosabbjait saját rendszerük a Rajk-ügy kapcsán likvidálta. Társaik meglapultak. Irlet tovább dolgozott... Mikor a gyermekek előtt a Vasfüggöny legördült, minden erejét a németországi, ausztriai és svájci menekültek segítésére fordította. Magyar családok és magánosok százai áldják egy-egy csomagért, pénzsegélyért, ösztöndíjért, útiköltségért. Emellett a Thummersbachi Magyar Collegium (Ausztria), a Magyar Levelező Iskola és a Lindenbergi Magyar Középiskola (Németország), számos cserkésztábor és egyéb konferencia aligha jöhettek volna létre, vagy nem sikerülhettek volna úgy, ha Irlet Károly segítő keze nem támogatja. — Mikor a deportálások rettenetes hírei jöttek, a szeretet leleményességével keresett és talált módokat a segítésre, áthatolva a Vasfüggönyön. Az Új Magyar Úthoz való viszonya páratlan volt a maga nemében. Mikor belső irigység és intrika folytán a “hivatalos” magyar körök támogatása végleg elmaradt (soha egyetlen fillért, még egy előfizetést sem kaptunk a Magyar Nemzeti Bizottmánytól, sem más “közalaptól”), de ugyanakkor az emigrációs sajtó egy része ügyesen tálalt valótlanságokkal (“a MNB-hez közelálló”, a “MNB hivatalos lapja”, stb.) a “hivatalos” emigrációval szemben erősen kritikus értelmiségiek zömét bizalmatlanságba sodorta, és így új útkeresésünket csak egy kivételesen magasabbrendű és magyar szívű kisebbség értette meg, — Irlet Károly volt az, aki a lapot kezdettől fogva figyelemmel kísérte és két kritikus pillanatban határozottan kiállt mellette. Örökké emlékezetes marad számomra az az 1951. szeptemberi nap, mikor Irlet Károly twanni kúriájában utoljára fogadott. “Doktor Úr — mondta — gondosan utánajártam mindennek. Látom, hogy Önök az Új Magyar Útban lényegileg ugyanazokat az ideálokat szolgálják, melyeket mi, a Svájci Magyar Társaság magunk elé tűztünk: felekezeti, társadalmi, napipolitikai szempontokon felülemelkedve szolgálni a kultúrát, ápolni a magyar és más nemzetek közötti kultúrális kapcsolatokat. Tudom, mik a nehézségeik, ezért jelenlegi teljes nyomdaadósságukat fedezzük. Isten áldja meg további munkájukat!” — S ezzel átadta azt az 5500 frankot, mely nélkül — elmerültünk volna... így tudtam úgy elhagyni Európát, hogy a nyomasztó adósság terhétől való megszabaduláson felül, örömmel és bizalommal nézhettünk a jövőbe... A svájci Irlet Károly szíve magyarabb és áldozatkészebb volt, mint a legtöbb hangos, de önző és számító magyaré ... 3
