Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
ÁPRILY LAJOS VcMomái. Kuncz Aladárnak Igaz: én itl a sorssal nem csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a vért. és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért. Viharoktól kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő-ködökbe zúgó trombitán. A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De mint a monda tóba hullt harangja, a mélyben él az ember-fájdalom. S én nem tudom, hogy meddig él a versem, titánok halnak, tornyok rengenek. Ahol világ-traverzek összedűlnek, a vers, a versem hogyne halna meg? Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt. A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó, s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt. De túl romon, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama. Gábor. — Mindenki meghalt körülöttünk. Eltorzult az arca és magához ölelte a lányt. — Úristen, ha arra gondolok, hogy nem akartam, hogy velem jöjj ... Több szó nem is esett róluk. Olyan természetesnek vettük, hogy velünk vannak mintha már éveket töltöttünk volna együtt a pincében. Számomra nem maradt más, csak a Szamárbőr. Olvastam elkeseredett igyekezettel és olyan közel hajoltam a mécseshez, hogy a zsíros láng belekapott a hajamba. Felsikoltottam. Anyám villámgyorsan takarót terített a fejemre. De a hajam leégett és a nyakam is össze-vissza perzselődött. A vállamra hulló hajból nem maradt más, csak perzselt szag és fájdalom. Bekenték krémmel a fülem, meg a nyakam és másnap Pista hatalmas ollóval lenyírta az egyenetlen maradványokat. Szomorú kisfú bámult viszsza rám a foltos tükörből. Most már külsőleg sem ismertem önmagámra. A napok telnek. Lidérces éjszakák, tülekedés árnyékemberekkel. Az álomországom szertefoszlott. Az öntudatlanság nem a megnyugvás, hanem a gonosz, holdbéli tájak felé visz. Pista néha napokra eltűnik, de mindig visszajön és mosolyog, mint aki meg tud birkózni a halállal. A mai éjszaka után elerőtlenedve vártuk a reggelt. Egymást követték a robbanások, ahányszor belövés érte a házat, megremegett a föld, mintha a lábunk alatt is pokoli erők morzsolnák a köveket. Pista félhét órakor felriasztott mindenkit. Elmondotta, hogy a németek ezen az éjszakán felrobbantották a hidakat. Nem tudtuk elhinni, hogy ez bekövetkezhetett. Ütődötten bámultuk Pistát és egyszerre született meg mindnyájunkban az elhatározás, hogy ezt látni kell. Itt a szavaknak már nincsen erejük. Különös körmenetként megindult a pince népe a második emelet felé. Eszünkbe sem jutott, hogy egy bevágó akna darabokra szaggathat, a hidak pusztulása mindenkiből kiölte a félelmet. De ez a közöny rosszabb volt mindennél. Az ezredesék lakásába mentünk. Pista figyelmeztetett, hogy ne álljunk ki az ablakba, mert a pesti partról az oroszok távcsöves puskával lőnek át, ha meglátnak egy feltűnő alakot így a kitépett ablakkeretekből leselkedtünk a Dunapartra. A hidak derékbatörve omlottak a zsenynyes Dunába. Kimeredt szemekkel néztem a halott Lánchidat, hányszor mentünk át rajta apával. Gyakran elmentem érte a Lánchid-kávéházba és utána sétáltunk egyet. Kedves, jó Lánchíd, mit tettek veled? És ott a távolban a kivégzett Erzsébethid. A reggel páráiba burkolódzik, mintha szemérmesen takarni kívánná meggyalázott testét. Úgy kötötte át Pestet és Budát tündéri ívű derekával, mint egy dallam, vagy játékos kézzel dobott sárga szerpentin. A sétahajókhoz szokott Duna síkos teste felsebződik a meggörbült vasíveken, kínjában örvényeket formál és szédült, tehetetlen dühvei morzsolja a jégtáblákat a rakparthoz. A mélységes csendből egy közelben lezuhanó akna rázott fel minket. Megindultunk visszafelé a pincébe. Utolsónak maradtam és még egyszer kinéztem. A hidak temetetlen halottakként meredtek vissza rám. Délután hiába voltunk vízért, üres vödrökkel kellett visszajönnünk. A Kacsa-utcai csapból nem jön egy csepp sem. Szomjas vagyok. Már két nap óta nem volt egy korty vizünk sem. Ilus reggel adta oda a csecsemőknek az utolsó félpohár vízben feloldott és meglangyositott tejport. A gyerek olyan gyenge, hogy ülni sem tud, csak fekszik az ágyon és néha felsír, de aztán hamar elhallgat, mintha elfogyna a lélegzete. Délben a nagypincében valaki sikoltozni kezdett, rögtön szaladtam át, hogy megnézzem mi történt. A bankámé szaladt fel-alá egy kombinéban. — Tetűt fogtam a hátamon — jajveszékelte mindenkinek —, ez mégis csak botrány, hogy nem lehet mosakodni sem ... Minden érdeklődőnek külön is megmutatta a tetűt, amely egy darab újságpapíron ült lusta nyugalommal. Körülálltuk és néztük. A szenzáció olyan nagy volt, hogy egy pillanatra még a szomjúságot is elfelejtettem. Kinn pedig tombolt az elszabadult pokol. Reggel óta már hét belövést kapott a ház és mindenki hálát adott az Istennek, hogy több mint százéves súlyos kőfalai vannak, biztonságosnak tűnő pincékkel és nem egy modern építmény papirfalakkal. A talaj még itt, másfél emelet mélységben is állandóan remeg a lábunk alatt. Mintha villanyáramot bocsátottak volna Budapest földjébe és magasfeszültségen járkálnánk. Az utóbbi napokban lehetőleg nem járkálok, csak ülök óvatosan felhúzott lábakkal, néha nincs lelkierőm, hogy lépjek egyet, annyira irtózom ettől a vésztjósló remegéstől. A házmesteréket nem igen láttuk, mióta kifogyott a vizünk. Nekik nagy tartalékuk van. Többen látták, hogy amikor leköltöztek, két kis hordót is hoztak le magukkal. Abban csak bor lehet. Most azért zárkóznak be, hogy ne kelljen adniok senkinek. Délután előkerült a házmester és bizonytalan léptekkel a szenny vödrüket vitte az udvarra. Még kisebbnek és sárgábbnak tűnt, mint eddig. A fejét lehajtotta és olyan tétován lépkedett, hogy az ürülék két helyen is kilottyant. De senki sem mer rájuk szólni, úgy tudjuk, hogy kommunisták. A lakók félnek, hogy az oroszok bejövetelekor majd egy megjegyzésért is basszút állnak. Délután négy óra felé váratlanul csend lett. A németek elmentek a ház elől a gurulóágyúval és egyik pillanatról a másikra olyan néptelennek és nyugodtnak 21
